Szia!
Ha régebb óta követed a történetet, feltűnhetett, hogy mostanában nagyon ritkán hozok friss fejezetet. Igazából hosszasan magyarázkodhatnék és kitalálhatnék különfélébb indokokat, miért nincs hetente friss, foghatnám a munkámra vagy a magánéletre, de az igazság, hogy csak egyszerűen elhagyott az ihlet, kevés jelenleg az ötletem hozzá, amit igyekszek orvosolni. Addig is hoztam egy rövidke részt, ami már egy ideje készen állt a dokumentumaim közt, azt gondoltam, írok még hozzá, de akkor valószínűleg egy hónap múlva sem tudnám kitenni. Szóval most egyelőre ennyit hozok neked, és remélem a következő fejezethez megjön majd az ihlet attól... hát igazából attól várom most a megváltást, hogy ezt kiteszem ide 🤣 Ne keresd a logikát, én sem találok benne.
Jó olvasást, és elnézést kérek a hosszú kihagyásokért.
A genjutsu könnyedén foglalja el az elmém, észre sem vettem, hogy Itachi közben előhívta a Sharinganját. Automatikusan aktiválom a Sutagant is, de, amikor meglátom azokat a képeket, amit Itachi mutatni akar nekem, lesokkolok. Újra át akarja életni velem a klán mészárlását csak amiatt, hogy higyjek neki. Újra látom, hogy hidegvérrel megöl mindenkit, akit szeretek.
Az Uchiha birtokot látom magam előtt, valamikor évekkel ezelőtt. Látszólag semmi változás nincs, egy szimpla, egyszerű estének tűnik, mindenki tesz-vesz, a saját dolgával foglalatoskodik. Az ég tiszta, semmi sem utal arra, hogy nemsokára itt vér fog folyni. Semmi, csupán a tudatom, hiszen ismerem annak az éjszakának a cselekményeit.
Egy fiatal férfit látok meg az egyik villanypózna tetején guggolva. A hosszú, sötét hajába belekap a szél, a szemeiben az Uchiha klán véröröksége, a Sharingan ég, ahogy szinte már közömbösen néz végig a birtok azon területein, amikre rálát. A felszereltsége láttán az ember arra következtetne, egy küldetésre indul épp, hiszen minden lényegesebb ninja fegyver, amit szokott használni, nála van a ruhájára kapcsolt fegyvertartóban, a hátán pedig egy katana van, a kard tokjában.
A következő pillanatban változik a kép, a magasban találom magam, és már én nézek le a környező házakra, emberekre, mintha hirtelen a férfi helyébe léptem volna. Az ő szemeivel látom a dolgokat, sokkal élesebben, mint ahogy a saját szemeimmel tudnám, és most legalább tapasztalhatom, milyen a Sharinganon keresztül látni a világot. Csodálatos, teljesen új érzés, mégsem kapok elegendő időt, hogy a kezdeti csodálatomból felébredjek, akaratom ellenére kezdek a föld felé zuhanni, ahogy a testem magától leugrik. Vagyis Itachi teste.
Minden begyorsul körülöttem, a mozgásomat alig tudom követni az agyammal, a cselekedeteimet nem tudom kontrollálni, és már csak azon kapom magam, hogy körülöttem vérben úszó holttestek hevernek, a piros nedű pedig a házak falára és az én ruhámra, arcomra fröccsen. Lenézek a kezemben lévő kunaik sokaságára, a szemeimből könnyek kezdenek folyni, de azt nem tudom megkülönböztetni, hogy a valódi könnyeimet érzékelem, vagy a látomás képeiben Itachi sírt anno.
Szeretném azt gondolni, hogy neki is rossz volt az az éjjel. Azt akarom, hogy kiderüljön, Itachi valójában nem rossz ember. Muszáj. Nem lehet, hogy ő gonosz. Végre van egy kis reményem, hogy bevallja, nem ő akarta ezt. Csak mutasd meg, Itachi, kérlek, hogy mit éreztél olyankor. Miket gondoltál?
- Bátyó… - hallom meg Sasuke hangját, mire felé kapom a fejem. Nem tudom eldönteni, hogy ezt a mozdulatot én irányítom vagy Itachi akkori mozdulata volt. Előttem újabb két holttest hever, ahogy pedig lenézek rájuk, azonnal felismerem őket. Mikoto és Fugaku az, Itachi és Sasuke szülei.
A kisfiú hitetlenkedve néz a testvérére, valószínűleg sokkot is kaphatott. Jó újra látni Sasukét kicsiként, viszont szörnyű érzés, hogy ismét azon az éjjelen, az összetört lelkű kisfiúval szembesülök, és nem tudok odamenni hozzá, átölelni, megnyugtatni, mint akkor éjjel. Nem tudok semmit sem tenni, mert Itachi akkori testébe lettem zárva, hogy átélesse velem a saját cselekedeteit. Hogy ebben az esetben most én öljem meg a klánunkat.
- Elég! - kiabálom, mégsem jön ki egy hang sem a torkomon. - Kérlek, elég volt! - sírom, és semmi mást nem szeretnék, csak odarohanni a kis Sasukéhez, hogy a karjaimba vonjam reszkető, síró alakját. Mintha a szívemet tépnék ki az újbóli látványára.
Nem lehet, hogy ezt Itachi akarta. Nem lehetett ez az ő választása, ő nem ilyen gonosz. Nem szívtelen, nem tenné ezt a testvérével és… velem. Nem, ez nem Itachi döntése!
- Mondhatsz bármit magadnak, ezt én akartam így - hallom meg Itachi hangját, és már ismét külső szemlélőként látom az eseményeket. Itachi felém fordul, holott akkoriban én ebben az időpontban nem voltam a szobában. Nem voltam ott, most mégis egyenesen a szemembe néz és nekem címzi a szavait. - Egy gyilkos vagyok, Meake, fogadd el, és nem kombináld túl a dolgokat a képtelen elképzeléseiddel.
- Nem! - kiabálok rá. - Elég volt, Itachi! Nem te akartad ezt! Nem… nem akarhattad te! Szeretted a klánt!
- Ha szerettem volna, nem öltem volna meg mindenkit - mondja ki közömbösen, nekem pedig összeszorul a szívem, mintha egy vasmarok közrefogná.
Ismét változik a kép, már kint vagyunk a nyílt utcán. Itachi fut, Sasuke pedig utána rohan. Én is rohanásba kezdek, míg a két fiú meg nem áll. Hallom az akkori párbeszédüket, látom, ahogy Sasuke szenved, mégis tehetetlen vagyok. Hirtelen ismét Itachi szemeivel kezdek látni mindent, Sasukével szemben vagyok. Még kimondom Itachi ajkaival az utolsó mondatot, és elfordulok a kisfiútól. Újabb könnycsepp gördül ki a szememből, csatlakozva a már millió elhullajtotthoz, ám ezt most sokkal erősebben érzékelem. Mintha egyszerre sírnék a képzelt világban és a valóságban is.
---
A genjutsu egy pillanat alatt szűnik meg, én pedig ekkor tapasztalom meg, hogy a könnyeim teljes egészében valósak voltak. Az arcomon patakokban folyik a nedvesség, a torkomat úgy érzem a sírás következtében, mintha fojtogatnák, miközben hüppögő, keserves hang tör fel belőle. A lelkemet túl nagy impulzus érte ahhoz, hogy nyugodtan, mindenféle érzelem nélkül tűrjem. Egyszerűen képtelen vagyok rá.
Mikor felnézek a könnyeim közül, kis időbe beletelik, hogy realizáljam magamban, immáron egyedül vagyok a vízesésnél. Itachi valószínűleg akkor mehetett el, mikor a genjutsu megszűnt, ám engem túlzottan lefoglalt, hogy a rámtörő érzésekkel foglalkozzak.
Annyi mindent akarok kérdezni tőle. Annyi darabka kezd sokasodni a fejemben, amit sehogy sem tudok beleilleszteni a képbe. Mégis jelenleg képtelen lennék arra, hogy utána menjek. Nem tudnék a szemébe nézni anélkül, hogy újra és újra ne kezdenék zokogásba. Tudom, hogy ez a célja. Azt akarja, hogy távolabb kerüljek tőle, ezáltal az igazság felfedésétől is. De ezt nem fogom hagyni. Túl fontos volt ő nekem ahhoz, hogy most ne kapaszkodjak abba a halvány reménysugárba, amit adott azzal az egy kis elejtett mondattal a küldetésekről, illetve a viselkedésével, ahogyan viszonyult hozzám az elmúlt napokban.
Mikor végül már sikerül megnyugodnom úgy nagyjából másfél óra múlva, visszamegyek a főhadiszállásra. Nem terveztem, hogy ilyen sokáig távol maradok, de nyilván nem vettem számításba a lehetőséget, hogy Itachi utánam jöhet és lelkileg megkínozhat.
Az Uchiha fiút nem találom otthon - már amennyire sikerült ezidő alatt otthonomnak tekinteni az Akatsuki rejtekhelyét -, és ezt k8vételesen nem is bánom. Ellenben belebotlok Deidarába, aki újabban leginkább figyel rám - Nichi és Konan mellett természetesen -, és aki természetesen nem hagyja szó nélkül a tényt, hogy a szemeim vöröslenek a sírástól.
- Minden rendben, hm? - néz rám aggódóan. A szürkéskék szemek az arcom minden szegletét átvizsgálják, ami egyébként valahol belül jól esik, hiszen foglalkozik velem. A gond csak az, hogy most abszolút nem szeretnék emberi és semmilyen társaságot sem.
- Minden rendben, csak eszembe jutott pár emlék a múltból - magyarázom ki magam, ami végülis valamilyen szinten a valóságot is fedi.
- Oh… Akarsz róla beszélni? - kérdez rá egy megértő mosollyal. Kedvesen elutasítom a beszélgetést, és gyorsan felsietek a szobámba, hogy az ajtót magamra zárva ismét egyedül lehessek.
0 Megjegyzések