Két nap eltelik, és még mindig nem tudjuk, mi lesz a büntetésünk az edzésen történtek miatt. Talán csak Yahiko ránk akart ijeszteni, de az is lehet, hogy elfelejtették Nagatoval megbeszélni, hogy hozzanak rendet a szervezet együttműködésébe.
A mai napon nem vagyok hajlandó semmit sem csinálni. Csak a szobámban vagyok, időnként elmegyek le a konyhába enni vagy inni, de egyébként nem vagyok egy túlzottan jó társaság. Nem is keres senki, amit azért nem furcsállok, mert a mai nap elején a szervezet nagyobbik része elment küldetésekre. Az én csapatom, valamint a Pein csapat maradt a főhadiszálláson Zetsuval együtt.
Konannal váltunk napközben néhány szót, de legtöbbször ilyenkor vagy Yahiko vagy Itachi megjelenik, így én inkább visszabújok a szobámba. Egyikhez sincs kedvem. Sem Pein parancsolgatásaihoz, sem Itachi újabb próbálkozásához arra, hogy felidegesítsen.
Reggel végre lebotorkálok a szobából azzal az elhatározással, hogy nem érdekel, kik lesznek lent az alsó szinten, akkor sem fogok elbújni a szobában. Nem akarok sem bedepizni, sem antiszociális módra kerülni mindenkit. Igenis megmutatom Itachinak is, hogy engem nem lehet azzal megtörni, hogy vele kényszerítenek egy csapatba, vagy épp egy levegőt kell szívnom vele.
Ez az elhatározásom egészen addig remek, míg meg nem látom őt a nappaliban. Egy könyvet olvas, látszólag teljesen bele van merülve, így hagyok magamnak pár pillantást felé, amivel újra és újra az a célom, hogy erősítsem magamban a gyűlölet érzését, ellenben más érzések is felszínre törnek ilyenkor.
Itachi nagyon helyes. Ez a megállapítás nem csak most tudatosul bennem, hiszen éveken keresztül szerelmes voltam belé, ám nem csak a külseje miatt. Most viszont semmi mást nem tudok benne vonzónak látni, csak a külsejét. Valahogy képtelen vagyok csak a gyűlölet érzésére, ha meglátom őt vagy épp csak gondolok rá. Nem tudom csak utálni, mert az emlékek egyszerűen elárasztanak, és nem hagyják, hogy elfelejtsem a sok szép pillanatot, amiket átéltünk együtt.
A konyhába beérek, ahol Konan már az ebédet készíti a megfogyatkozott társaságnak.
- Hogy érzed magad? - kérdez rá egy kedves mosollyal, miközben megkeveri az ételt.
- Jól vagyok, köszönöm - viszonzom a mosolyt, bár agyban még nem teljesen vagyok jelen. A gondolataim egyre többször Itachi körül forognak, minél többet vagyok az Akatsukinál.
- Hiányzik? - néz rám mindent sejtő pillantással, én pedig hirtelen azt hiszem, Itachira gondol, kicsit talán értetlenül nézek, mire hozzáteszi: - Deidara.
- Persze - bólintok. - Ő is és Nichi is. Jó lenne, ha már vége lenne a küldetésüknek, mert sokszor eléggé unatkozom nélkülük, és téged sem tudlak folyton kisajátítani.
- Teljesen megértelek. Nem maradtunk túl sokan itthon, de talán ezt az időt lehetne arra szánni, hogy kipihenjük magunkat. Vagy edzésre, hobbikra. Miket szeretsz csinálni?
- Öhm… többnyire Konohában edzéssel foglaltam le magam.
- Nagyon sokat edzettél, ugye? - megy bele jobban a témába.
- Persze. Shinobi vagyok, akinek ráadásul van egy nagy célja az edzéssel, szóval muszáj volt.
- És mi a célod? - néz rám érdeklődve, mire egy mosolyt küldök felé. Tudja jól.
- Legyőzni Itachit és végre megszabadulni tőle. A fájdalom nem fog elmúlni, de talán valamivel nyugodtabb leszek.
A beszélgetés közben szinte észre sem veszem, hogy nemcsak elkészítettem a reggeli szendvicsem, de már az evés végénél járok. Nem erőlteti Konan tovább a témát, hiszen neki Peinnel kell egyetértenie, miszerint a szervezetben meg kell szüntetni a széthúzásokat.
Mikor befaltam a reggelimet, elindulok vissza a szobám felé. Itachi a nappaliban leteszi a könyvet, ahogy látja, hogy kijövök.
- Mea! - szól utánam, mire kelletlenül felé fordulok, megállok. - Lenne egy kis időd? Szeretnék veled beszélni - lép hozzám.
- Nem várhat? - Nem akarok beszélni vele.
- Nem igazán. Jobb előbb túlesni rajta - jelenik meg egy halvány, talán kicsit szomorkás mosoly. De miért szomorú?
- Legyen - sóhajtok.
- Menjünk nyugodtabb helyre, úgy gondolom, nem tartozik másra, amit beszélünk - tanácsolja, és az ajtó felé int, előre engedve engem.
- De semmi trükközés, Uchiha. Ne feledd a szabályokat - figyelmeztetem, miközben elindulok ki.
- Észben tartom, és nem szándékom még összecsapni veled - hallom magam mögül, majd a főhadiszállás előtt előre engedem, hogy mutassa az utat, hova szeretne menni.
Már jó pár perce megyek Itachi után. Csendben vagyunk mindketten, és nem szívesen törném meg én a csendet. Ő akar velem beszélni, nekem valahogy az egészhez semmi kedvem, mégis úgy tűnik, a kíváncsiságom nagyobb, mint az ellenszenvem.
Mit akarhat tőlem? Talán azért hoz most ide, hogy végezzen velem? Áh, Itachi nem ilyen kicsinyes, ha meg akarna ölni, megtenné a főhadiszálláson is. Vagy éjjel, álmomban. Bár abban nem lenne semmi élvezet. Pein szabályai miatt amúgy sem támadhat rám. Ahogy sajnos én sem rá.
Fura érzés kerít hatalmába, ahogy így ketten sétálunk. Mit sétálunk, alig tudom tartani az Uchihával a lépést, szóval valószínűleg van egy célállomásunk is, nem csak egy egyszerű sétára hívott. Az erdő hangulata nem nyugtat meg. Azt juttatja eszembe, amikor ugyanitt találkoztam Itachival, és összemértük a Sutagan és a Sharingan erejét. Legyőzött, így nekem csatlakoznom kellett ahhoz az istenverte szervezethez, amiben bennragadtam.
Itachi hirtelen megáll, én pedig majdnem nekiütközök. Valamennyire jók a reflexeim -, ha az ember az ellenségével megy el túrázni, akkor nem engedheti el a védelmi mechanizmusát -, így még időben megálljt parancsolok a lábaimnak és a testemnek. Még így is közel van. Túl közel, így egy lépést hátrálok, hogy ne érezzem a testéből áradó meleget. Oh, istenem, miért van rám még mindig hatással a közelsége?
Kiértünk az erdőből, és azt hiszem, elértünk a célunkhoz is, amiatt állt meg Itachi. A szemeim elé tárul egy gyönyörű vízesés. Maga a hely olyan igazi mesébe illő. A víz csobogása nyugodtságot ad, kicsit ahhoz hasonlító érzéssel tölt el, mintha itt minden védelmet is nyújtana, holott tudom, ez nem így van. Mégis… talán nem véletlenül hozott ide Itachi. Érzem, hogy komoly dolgokról lesz szó, ez pedig akaratlanul is idegessé tesz.
- Miért hoztál ide? - szólalok meg végre, mikor már kibámészkodtam magam. Az exem rám néz, és a pillantásától egy kicsit remegni kezd a lábam. Pedig semmi extra nincs a nézésében, ugyanolyan, mint bármikor máskor. De azok a fekete szemek…
- Mert beszélnem kell veled. Értelmes emberek módjára, nem egymást gyilkolva. Megoldható? - néz a szemembe. Legszívesebben felciccennék az “egymást gyilkolva” rész miatt, hiszen nem én voltam, aki a klánt gyilkolta. Viszont nem szabad elfelejtenem, hogy én is gyilkoltam. Méghozzá az előttem álló férfi miatt. Miatta öltem meg Kazukit.
- Persze, megoldható - válaszolok, mielőtt a Kazukival kapcsolatos szörnyű emlékeim a felszínre törnének.
- Ennek örülök - mosolyodik el, és el is néz rólam, a vizet tünteti ki a figyelmével. - Mi van közted és Deidara közt? - teszi fel a következő kérdést, nem köntörfalazva.
Egy pár pillanatig levegőt is elfelejtek venni, csak meredek rá. Nem vagyok először biztos abban, nem csak szivatni akar-e, hogy végül bejelentse, hogy naiv és szánalmas vagyok, amiért azt gondolom, valóban érdekli, mi van köztem és a Szöszi közt. Amikor pedig már vagy egy perce vár a válaszomra, felém pillant, ezzel is jelezve, hogy a feleletemet szeretné hallani.
- Semmi közöd hozzá, Uchiha - keményítem meg az arcvonásaim, hogy ne lássa rajtam a meglepődést és a kíváncsiságot. Miért akarja tudni?
- Tudom, de… szeretném tudni. Csupán amiatt, hogy beszéljek-e Peinnel, hogy tegyen át téged a szerelmed csapatába - mosolyodik el, de valami fura van abban a mosolyban, ahogy a szemeiben is. Szivat engem.
- Nagyon vicces, Itachi. Már majdnem bevettem, hogy tényleg érdekel - villantok egy gúnyos mosolyt, majd leülök az egyik kiemelkedő sziklarészre.
- Tényleg érdekel - ül le mellém.
- Miért? Hogy árthass, ha összejövök Deidarával?
- Miért, összejöttök?
- Nincs hozzá közöd, Itachi. Már nem vagy az életem része. Már azt leszámítva, hogy kénytelenek vagyunk együtt küldetésre menni - nézek a szemébe ismét.
A régiekhez hasonló érzések kerítenek hatalmukba. Hiszen eddig olyan abszurdnak tűnt, hogy a klánom gyilkosával ücsörögjek egy vízesés mellett és csevegjek arról, hogy mi van köztem és Deidara közt. Most pedig itt vagyunk, egymás mellett ülve, egymás szemébe nézve, és szinte még azt is elfelejtem, mit tett Itachi.
- Nem akarok az életedbe kutatni, Mea. Csak hajt a kíváncsiság, hogy mit látsz abban a… - kezdi, de mielőtt még valami csúnyát mondana Deidarára, bocsánatkérően néz rám. Most teljesen azt a fiút látom benne, akit szerettem. Ugyanaz az arckifejezése, a kisugárzása, csak valamivel idősebb kiadásban. De az, ahogy próbál vigyázni arra, hogy ne sértsen meg azzal, hogy Deit csúnya szavakkal illeti…
- Akkor ne is vájkálj benne - mondom végül ki. Folyamatosan emlékeztetnem kell magam, hogy ki is ül itt, nehogy elgyengüljek, és a karjaiba omoljak azoktól a pillantásoktól. Pedig semmit sem csinál. Nem próbál elcsábítani, nem próbál semmi hatással sem lenni rám, szimplán csak én imádom a szemeit. Mindig szerettem.
Eltelik pár perc, egyikünk sem szól semmit. Én az érzéseimet próbálom magamban helyretenni, Itachi pedig a vízesést nézi. Nem kínos ez a csend. Sokszor voltunk régebben is egymás mellett csendben, sosem éreztük úgy, hogy kínos lenne. Szimplán csak szerettünk együtt lenni, még ha csak a saját gondolatainkkal is voltunk elfoglalva.
- Szeretnék veled alkut kötni - szólal meg végül.
- Alkut? - vonom fel a szemöldököm. - Hallgatlak.
- Nem vagy elég erős, hogy legyőzz engem, ahogy Sasuke sem, különben már megkeresett volna. Azt javaslom, hogy amíg nem csapunk össze, addig felejtsük el a köztünk lévő ellentéteket - néz rám. - Ássuk el a csatabárdot, és legyünk olyanok, mint régen.
- Azaz barátok? - értetlenkedem még mindig.
- Akár - bólint. - Csak addig, míg meg nem erősödsz. És, ha úgy érzed, képes vagy megölni engem, akkor ejtjük a barátságot, és ismét ellenségek leszünk. Az Akatsukinak is jobb lesz, ha nem vagyunk egymás ellen, és talán tudok neked segíteni erősödni, mint régen.
- Segítenél edzeni azért, hogy egyszer a tőled eltanult jutsukkal öljelek meg? - Szerintem ennél idiótább, értetlenebb fejet nem is tudnék vágni. Komolyan nem értem, miért érné meg ez Itachinak. Hiszen a végén mindenképp meghalna. Miért akarna ebben segíteni?
- Igen, pontosan - bólint, és további magyarázatot nem fűz hozzá. - Gondold át nyugodtan - kel fel, ezzel jelezve, hogy igazából csak emiatt hívott el a főhadiszállásról. - Bármi legyen majd a válaszod, tudasd velem - néz ismét a szemembe, és a kezét nyújtja, hogy segítsen felkelni. Egy pillanatig habozok, majd a kezébe csúsztatom a sajátom, és hagyom, hogy álló helyzetbe húzzon.
1 Megjegyzések