Kirarabu - 13. fejezet

Ahogy a gondolataimtól sikerül elszakadnom, egy nagy sóhajjal feltápászkodok az ágyamról. Nem ártana elindulnom, ha azt szeretném, hogy minél hamarabb itt hagyhassam ezt a helyet, Itachit és a negatív érzéseket elengedve. Azt hittem, könnyebb lesz. Úgy véltem, ha idejövök, szinte szemrebbenés nélkül képes leszek megölni egykori szerelmemet, ahogyan ő is hidegvérrel végzett a családunkkal. És nem! Nekem ez nem megy még!

     Már majdnem elérem a vezér, Pein irodáját, amikor egy szőkeség lép elém. Hirtelen ér a mozdulata, éppen csak meg tudok állni, hogy ne ütközzek neki. Egy lépést hátrálok, hogy ne legyen benne a magánszférámban, és egy halvány mosollyal nézek fel rá. Rosszkor jött, mégsem akarom megbántani azzal, ha netán bunkó vagyok vele, hiszen ő egyike azon embereknek, akikkel többé-kevésbé jóban vagyok itt. Talán - ki tudja - még barátok is lehettünk volna, ha nincs itt Itachi.

  - Ráérsz egy kicsit, hm? - kérdez rá a szöszi. - Szeretnék veled beszélgetni.

  - Dei, most… most nagyon nem alkalmas, mert… - kezdem, de, mintha kitalálná a gondolataimat, félbeszakít.

  - Mert itt akarod hagyni a szervezetet. Tudom - bólint egy aprót, és egy kicsi szomorúságot vélek felfedezni a tekintetében.

  - Nos… igen - vallom be. - Pont most akartam menni Peinhez, hogy végre szabad legyek.

  - Nem lenne több, csak pár perc, ígérem - erősködik, egyértelműen a beszélgetésre célozva ezzel.

  - Hát, ha valóban olyan fontos, akkor rendben - bólintok egy aprót, és intek neki, hogy kövessen a szobámba, ott nyugodtan tudunk beszélgetni.

Leülük az ágyra, én pedig szembefordulok vele. Elképzelhető, hogy a szemeimből sürgetést olvas ki, mert rövidesen bele is kezd a mondandójába.

  - Tudom, hogy nem én vagyok a legjobb barátod, és azt hiszem, ez a körülményekhez képest érthető is, hm. Úgy vettem észre, nem igazán tudtál senkivel sem úgy igazán összebarátkozni. Vagyis… talán ez alól kivétel Konan és Nichi, de… szeretném, ha tudnád, hogy én melletted állok, hm - néz őszintén a szemembe, amin meglepődök. Azt tudtam, hogy Deidara rendes srác, de nem gondoltam, hogy ennyire. Hiszen mondhatni alig ismerjük egymást.

  - Tényleg? - billentem kissé oldalra a fejem, és valódi kíváncsisággal nézek a fiúra.

  - Persze. Mármint teljesen megértem, hogy nem szívesen vagy itt, ahol Itachi is, én is utálom őt, hm - mosolyog rám. Oh, ha tudnád Dei, hogy én már abszolút nem tudnám száz százalékosan kijelenteni, hogy gyűlölöm Itachit… Inkább azt utálom, amit érzek iránta. - De szeretném, ha tudnád, nem csak Itachi az egyetlen, aki itt van. Én és a lányok is… Velünk is ellehetsz, nem kell az Uchihával foglalkoznod.

  - Tudom, de… nem olyan egyszerű ez. Megölte a családom, ezt nem tudom neki soha megbocsátani - nézek rá, arról pedig fogalmam sincs, hogy erről őt vagy inkább saját magamat akarom-e meggyőzni.

  - Persze, ez… jogos - ért egyet kelletlenül.

  - Ha valóban mellettem állsz és megértesz, akkor kérlek, segíts, hogy eltűnhessek innen. Segíts meggyőzni Peint, hogy beleegyezzen a távozásomba, és ne akadékoskodjon - nézek könyörgőn rá, mire egy csalódott, beletörődő sóhaj szakad ki belőle.

  - Legyen, hm.

     Pein irodája előtt megállunk, és határozott mozdulattal bekopogtatok. Pár másodperc telik csak el, hogy megkapjuk az invitálást, így mindketten be is lépünk.

  - Meake, Deidara, micsoda meglepetés - emeli ránk a pillantását Pein. Az irodában benn van még Konan is, és valószínűsítem, hogy valami intimet szakíthattunk meg a megjelenésünkkel, ugyanis Konan egy kicsit ki van pirulva.

  - Mea… - sziszegem. Nem hiszem el, hogy még mindig nem jegyezte meg.

  - Miben segíthetek nektek? - teszi fel a kérdést, figyelmen kívül hagyva a megjegyzésem. Azonnal bele is kezdek a kérésem felvázolásába, amit a narancs hajú csendesen hallgat végig. Az arcáról semmit nem tudok leolvasni.

  - Szó sem lehet róla - szólal meg végül, amikor elhallgatok.

  - De Pein… - kezd bele Dei, mire a vezér leinti.

  - Nem. Meake szemei értéket képeznek a szervezet számára, és nem fogunk elveszíteni egy ilyen becses képességet pár hormon- és idegbajos fiatal miatt - dörren ránk, mire Dei egy kicsit megrezzen mellettem. Valószínűleg fél, hogy feldühítjük Peint.

  - Mégis, arra kérlek, hogy…

  - A döntésem végleges, Tenshi - néz metszően rám a Rinneganos.

  - Pein, én megértem, hogy szükségünk van Meára, de nem fog tudni teljes mértékben jól teljesíteni egy küldetésen sem, ha… - áll ki mellettem Deidara.

  - Mit nem értesz, szőke? - morog dühösen Pein, mire már én is félni kezdek tőle, hiszen kétségtelen, hogy ő erősebb, mint én és Dei együttvéve. - Amennyiben mégis meg akarnál szökni - néz rám fagyosan -, tudd, hogy egy napba sem telik, hogy levadásszunk és megöljünk. Tehát dönts belátásod szerint, de nem ajánlom, hogy ellenünk fordulj.

  - Akkor… - sóhajtok, és nem pazarlom tovább az időt, hiszen egyértelmű, hogy sosem fog belemenni. A könnyeimet már nem tudom visszatartani, így jobbnak látom elhagyni az irodát. Sírva, a szemeimet törölgetve rohanok ki.

     Az Akatsuki bázisa előtt állok meg. Nem zavar, hogy esik az eső, tökéletesen összeolvad kifolyó könnyeimmel. Nem hiszem el, hogy Pein ennyire önző, hogy csak azt nézi, neki - vagy a szervezetnek - mi a jó, azt pedig tökéletesen leszarja, hogy az emberei hogyan viszonyulnak egymáshoz vagy, hogy ki mit szeretne. Korlátoz nem csak engem, de a többi tagot is, hiszen biztos vagyok benne, hogy ezt a zsarnok viselkedést a többiek is nehezen bírják ki. De ki tudja, lehet, hogy mindegyikük olyan, mint ő.

     Nem is akartam csatlakozni ehhez az istenverte szervezethez, azt mondták, válaszokat kapok, de azóta sem mondott a történtekkel kapcsolatban semmit sem Itachi, pedig ott a szobámban lett volna rá alkalma, hogy elcsicseregje, mi is történt akkor éjjel és miért ölt meg szinte mindenkit, akit szerettem. Mégsem mondott semmit, csak megkavart a hülye érzelmekkel, amit előidéz bennem újra és újra. Semmi mást nem tesz az a semmirekellő azóta, hogy az erdőben összecsaptunk, minthogy idegesít. Irritál az, ahogy rám néz. Az őrületbe kerget, amit iránta érzek. De a legjobban az zavar, hogy még mindig él. Neki is meg kellett volna halnia akkor, amikor az Uchiha klánt megölte. Mégsem voltam elég erős ahhoz, hogy megöljem. Ahogy azóta sem vagyok kész rá.

     Itachi… Itachi… Itachi… Miért mindig ő jár a gondolataimban? Ahh, annyira utálom... mégis szeretem. Vagy utálom, hogy szeretem. Dühít a jelenléte, bosszant, amit iránta érzek. Mindhiába igyekszem azon, hogy erősebbé váljak, mint ő, mégsem fog menni a meggyilkolása. Nem vagyok olyan, mint ő. Nem tudok egy csettintésre minden érzelmet kiírtani magamból, amit iránta érzek, hogy képes legyek kiontani az életét.

     A gondolataim megszakadnak, amikor két kar fonódik körém, arcomat pedig a fiú mellkasába temethetem. Deidara tényleg mindig rendes hozzám, nem tudom, mi ennek az oka, de valóban azt mondhatom rá, jó barát. Csendben simogatja a hajam, közben suttogva biztosít arról, hogy nem lesz semmi baj, ő itt van velem, és segít mindenben.

     Közelebb bújok hozzá, úgy érzem, erre van most szükségem. Arra, hogy valaki mellettem álljon a nehéz időkben, hogy szeressenek, hogy számíthassak valakire, bízhassak valakiben. Deidara pedig - úgy tűnik - pontosan az a személy, akire nekem szükségem van, hogy leküzdjem magamban a negatív érzések sokaságát. Hiszen ő is szinte annyira utálja Itachit, mint én.

     Elgondolkozom azon, amit fent a szobámban mondott. Nem kell foglalkoznom Itachival, hiszen a szervezetben vannak még olyan személyek, akikkel barátságokat tudok kötni, és elfeledtetik velem azt a tényt is, hogy amúgy az exem is a szervezet tagja. Ott van Konan, Nichi, Deidara… talán még Sasorival és Kisamével is jóban tudnék lenni. Nem olyan reménytelen a helyzetem, mit ahogy eddig azt gondoltam.

     A hetek aránylag gyorsan telnek. Jóval gyorsabban és könnyebben úgy, hogy már próbálok nem a negatív dolgokkal foglalkozni, hanem inkább a barátaimmal. Mert igen, azóta, hogy Pein ultimátumot adott a távozásommal kapcsolatban, Deidara pedig több dolog ügyében felnyitotta a szemem, elkezdtem nyitni a csapat többi tagja felé. Ennek Nichi, Konan és Dei örül legjobban azt hiszem.

     Peinnel nem kommunikálok, kivéve, ha valami fontos dologról van szó. Tényleg csak akkor keressük egymást, ha valami olyan feladat kerül szóba, aminek az edzésekhez, a küldetésekhez vagy magához a szervezethez van köze. Nem erőlködik szerencsére, hogy jóban legyünk, és én sem teszek felé egy lépést sem. Konan persze igyekszik védeni a párját, de mellette ügyel arra is, hogy nekem is igazat adjon. Ő is belátja, hogy Pein módszerei nem a legmegfelelőbbek a társaság összekovácsolásához.

     Deidarahoz elkezdtem kötődni. Azok után, hogy kiállt mellettem Peinnel szemben - még akkor is, ha pontosan tudom, nem örült a távozási szándékomnak -, hálás vagyok neki. Valóban úgy viselkedett aznap velem, mint egy igaz barát, és szerencsére ez azóta is kitart.

     Talán nem véletlen - nem lehet véletlen - az, hogy pont akkor jutott eszemben elhagyni Konohát, hogy megkeressem Itachit. Talán nem véletlen, hogy erősebb még mindig nálam, és bár nem olyan könnyen, de legyőzött a szemeinek hála. Az meg végképp nem lehet a sors műve, hogy Deidara a kezdetektől fogva normális velem. Őszintén bevallom, megszerettem a szőke fiút. Végre már nincs kétségem afelől, hogy a Szöszke jó barátom. Sőt, mintha több lenne annál...