A büntetések napja. Őszintén bevallva, vártam is ezt a napot, meg nem is. Kíváncsi vagyok, mit találtak ki a vezetők számunkra, de ugyanakkor félek is, hiszen valószínűleg pontosan tudják mindannyiunk gyengepontjait, amit kihasználva megszivathatnak minket.
Mindenki a főhadiszállás nappalijában várakozik. Yahikoék hiányoznak csak a csapatból, illetve azok a társaink, akik a csapatmunkájuknak hála megúszták a büntit. Pár perc morgolódást hallatunk, mikor megjelennek végre, néhányan kuncogva. Sejtéseim szerint Pein beavatta őket a büntetésekbe, és emiatt lett ilyen kárörvendő a csapat kisebbsége, akiknek nem kell semmit sem tenniük. Hátradőlhetnek, és élvezhetik a szabadságukat.
A feladatok kiosztása gyorsan meg is történik. Nekem főznöm kell az egész csapatra Konan helyett, valamint ezen kívül ki kell takarítanom a konyhát. Ez így nem is hangzik olyan nehéznek, csakhogy van a csapattal egy óriási gond. Mivel sokan vagyunk, és mindenkinek van olyan étel, amit nem szeret, nagyon nehéz összeegyeztetni, mi legyen az ebéd. Szóval ezzel a részével meg lettem szivatva rendesen. Gyorsan el is döntöm magamban, hogy a takarítással kezdek, és addig van bőven időm kigondolni, mi legyen az ebéd.
Nichi kapta feladatául a közös fürdőszoba és a nappali takarítását. Nos... neki az a szerencséje, hogy a fürdőt nem sokan használják, hiszen mindenkinek van külön fürdője is, így a közös helyiségben szinte mindig rend és tisztaság van. Néhány felületi tisztítást kell csak végezni a por miatt, de az hamar megvan. A nehezebb része viszont a nappali. Ezt a helyiséget ugyanis mindenki használatba veszi, és hát a csapat sajnos nem is egy rendszerető társaság, így azzal meg fog gyűlni Nichi gondja.
Kakuzu, Tobi és Zetsu közös feladatot kapnak, ezt meghallva pedig Nichivel egymásra nézünk. Igen, azt hiszem, ha mi önállóan dolgozhatunk, ők pedig együtt kapnak feladatot, akkor nem igazán mi lettünk megszivatva. Hanem a férfiak, akiknek a feladatuk valószínűleg nehezebb lesz, mint a miénk, ráadásul kénytelenek kibírni egymást és segíteni a másiknak. A feladatuk pedig, hogy azt a támfalat, amit kedvenc szőke bajtársam volt szíves felrobbantani, helyrepofozzák, ezen kívül pedig minden olyan tag szobáját fessék újra, aki erre igényt tart. Erre rögtön le is adja a kívánságait Deidara, Nichi, Hidan és Kisame, amit a rögtönzött trió egy hangos morgással vesz tudomásul.
Deidara és Sasori szintén közös munkálatot kap. Nekik kell ügyelniük arra, hogy mindenki megkaphassa azt a dolgot, ami a munkájához kell. Így például én is segítségüket kérhetem a munkámhoz, ahogy Nichi és a három férfi is. Fogalmam sincs arról, hogy ezzel ők jobban meg lettek-e szivatva, mint mi, vagy épp ellenkezőleg.
A csapaton egyöntetű nemtetszés söpör végig, de persze ez hatástalan, így mikor mindenki kellőképp kikáromkodja magát, neki is kezdünk a feladatainknak.
Átöltözök egy olyan póló-nadrág kombóba, amiben nyugodtan elvégezhetem a takarítást és a főzést is, mert nem baj, ha összekenem, felkötöm a hajam, majd lemegyek a konyhába, hogy belekezdjek a kötelező munkámba. Őszintén, Peinéket a pokolra kívánom most. Méghogy büntetés, pff!
A takarító felszerelést előkészítem, és már épp belekezdenék, mikor rájövök, hogy ez így hülyeség. Ha főzök, úgyis összekenem a konyhát, szanaszét lesz minden, szóval felesleges előtte kitakarítanom, mert kezdhetek majd mindent előlről.
- Idióta - morgolódok magamban, ahogy előveszem az ebéd hozzávalóit. Úgy döntök, nem nézem azt, ki mit szeret, mert akkor aztán semmilyen ebéd nem készül el ma, helyette a saját kedvenceim egyikét készítem el. Kijevi csirkemellet burgonyapürével.
- Boldogulsz? - hallom meg magam mögül az ismerős hangot, abban a pillanatban pedig hullik is a földre a kezemben lévő burgonyák sokasága. Káromkodva guggolok le, hogy összeszedjem őket, és Itachi is ugyanígy tesz, ezáltal kialakul egy olyan filmbeillő jelenet. Tudod, amikor a két szereplő keze egymáshoz ér, miközben igyekeznek felszedni a szétszóródott holmikat, egymás szemébe néznek, és...
- Egy idióta vagy, Itachi - szakad ki belőlem, ezzel megszakítva az idilli pillanatot.
- Boldogulsz egyedül - válaszolja meg egy apró, alig látható mosollyal. Fogalmam sincs, hogy ez jót vagy rosszat jelent-e rám nézve, ugyanis a régi, visszahúzódó, kedves Meake helyett Itachi újabban egy keményebb, határozottabb és önállóbb énemet ismerhette meg, ami persze úgy tűnik, addig érvényes csak, míg küldetésre nem kell mennem. Mert akkor aztán az önállóságom odáig terjed csak, hogy egymagam is profi vagyok a saját magam kinyiratásában.
- Mit szeretnél? - nézek rá csúnyán, miközben lepakolom a krumplikat az asztalra, és egy tálba töltök vizet.
- Csak beszélgetni, ha már elástuk a csatabárdot - emlékeztet a megállapodásunkra, mire az ajkamba harapok, és egy kis ideig nem szólalok meg. Hálát adok az égnek, hogy most háttal állok neki, mert így legalább nem láthatja rajtam a vacilálást. Nem tudom, hogyan kellene most hozzá viszonyulnom, fogalmam sincs, milyen az, amikor nem szeretem vagy nem gyűlölöm Itachit. Bármikor, bármilyen szituációban előhoz belőlem érzéseket, nem megy, hogy abszolút közömbös maradjak iránta, ez pedig számomra olyan, mint egy érvágás. Megígértem neki, hogy hanyagoljuk egyelőre az "utállak" érzést, és békét kötünk, csakhogy azzal, hogy nem utálhatom, félek, a szeretet lesz bennem erősebb, ahogy régebben is történt már, amikor beleszerettem. De nem szerethetem őt. Pedig tudom, hogy de, szerelmes vagyok még ebbe az emberbe. Hjaj, Mea, csak magadnak okozod a gondokat!
Nem akarok megszólalni. Hallom, ahogy tölt magának egy pohár innivalót, majd azt is, ahogy nagy kortyokkal megissza azt. Akaratlanul is az jut eszembe, ahogy pár kósza csepp az italból lefolyik a szájáról az állára, ő gyorsan letörli azt, majd azokra a csábító ajkakra gondolok, amiket régen olyan sokszor csókoltam már. Rá kell jönnöm, hogy egy nyavalyás üvegpohárra lettem féltékeny, amiért az Itachi szájához érhetett, én pedig nem. Francba!
- Nagyon csendben vagy - hallom meg ismét a hangját mögülem. A baj csak az, hogy közvetlen mögülem. - És a kés is megállt már egy ideje a kezedben - utal arra, hogy bár elkezdtem a burgonyát hámozni, egyáltalán nem haladok vele, mert mondhatni elfelejtettem, hogyan kell ezeket az egyszerű mozdulatokat végezni, annyira Itachira koncentráltam.
- Nem, én csak... - hebegem, ujjait pedig megérzem lágyan végigsimítani a derekam vonalán. Alig ér hozzám, mégis a pólómon keresztül is érzékelek mindent. Mintha egyszerűen nem is tudnék másra figyelni, csak rá. - Mit csinálsz? - kérdezek rá, és igyekszem a lehető legnyugodtabb hangot megütni. Hát ez nem sikerül, Itachi azonnal átlát a próbálkozásomon.
- Hagyom, hogy az érzéseim befolyásoljanak - hangzik a halk válasz, ami egyáltalán nem vall Itachira, hiszen eddig nem sokszor követte a szívét, sokkal inkább az eszét. Hol van most az az Itachi?
- Kés van nálam - figyelmeztetem, ami elég gyenge próbálkozásnak hat, mert egy halk, mégis a szívembe markoló kuncogást enged el a fülem mellett. Ritka, amikor tényleg hagyja, hogy ennyire ellazuljon, és valamilyen szinten örömmel tölt el, hogy még mindig azok közt a személyek közt szerepelhetek, akik előtt nem aggat magára feltétlenül maszkot.
- Az nem lenne túl békés megoldás - jegyzi meg, és talán a szituáció adja, vagy az érzéseim kavalkádja, hogy egyfajta deja vu érzet kerít hatalmába. Pillanatokig évekket ezelőtt találom magunkat, mikor egy párként még bátran alkothattunk bármilyen romantikus helyzetet kettőnk közé, teljesen természetes volt. Most azonban már nem vagyunk egy pár, és erre emlékeztetnem kell magam.
- Itachi... - sóhajtok lemondóan, és leteszek mindent a kezemből, hogy felé fordulhassak. Eredeti terv szerint dühösen akarok rá nézni, amiért kihasználja a helyzetet, hogy épp béke honol köztünk, azonban ahogy tapasztalom, hogy esze ágában sincs hátrébb lépni, ráadásul a tekintete kapcsolódik az enyémmel, teljesen elveszek.
Nem tudnám megmondani, hogy ő hajol-e előbb hozzám, vagy én kezdeményezek, azonban végre hosszú évek óta ismét összeforrunk egy olyan csókban, amit mindketten akarunk. Teljesen elveszi az eszemet az ajkai játékával, ahogy a nyelve lágy, mégis birtokló táncával is, amit az enyémmel jár. Ugyanaz az érzelemhullám telepedik rám, ami anno is jelen volt, és gondolkodás nélkül hagyom, hogy irányítson. Alkalmazkodom hozzá, így, mikor közelebb húz magához, engedelmesen simulok a karjai közé, a kezeimet pedig köré fonom, jelezve, hogy ne szakítsa meg ezt az állapotot köztünk. Szeretném érezni még a közelségét, átélni újra és újra ugyanazt, amit régen tapasztaltam vele. Még egy kicsit, mielőtt ismét ellököm magamtól.
- Még ne - suttogom, amikor érzékelem, hogy el akar válni tőlem, és az sem zavarna, ha levegőhiány miatt megfulladnék, csak érezhessem még egy kicsit a közelségét. Mintha egy álom lenne, amiből nem akarok felébredni, mert félek, hogy többé nem élhetem át ugyanezt.
- Nincs semmi baj - simítja meg a hajam lágyan, és nem engedi, hogy ismét megcsókoljam, vagyis pontosabban, hogy tovább csókoljam. Gyorsan veszi a levegőt, ahogy én is, így ő is hasonlóképp a fulladás szélén állhatott az imént, mégis ő az, aki reálisabban gondolkodik, hiszen bár nagyon jó volt az a csók, mégsem maradhatunk úgy örök időkig.
Ahogy visszaáll a légzésem a normálisba, a szívem sem akar kiugrani már, és az előbbi hirtelen támadt rózsaszín köd is eltűnik, tudatosul bennem, hogy mi is történt. Itachi valószínűleg számít rá, hogy a gondolataim kitisztulásával a hozzáállásom is váltani fog 180 fokos szöget, mert a két oldalamon megtámaszkodik az asztalban, hogy semmi esetre se tudjam távolabb lökni magamtól. A testünk így továbbra is összesimul, a légvételeit még mindig érzem a bőrömön, és egyszerűen nem tudok semmit sem tenni ellene.
- Ennek nem lett volna szabad... - kezdeném a magyarázkodást, de közbeszól.
- Kérlek, ne mondd ezt - suttogja halkan, és a szemét is lehunyja. Kicsit olyan arcot vág, mintha a szavaimmal fizikai fájdalmat okoznék neki. Rossz így látni őt. Nagyon rossz, a mellkasom is belesajdul a tudatba, hogy bántom őt. Bármi is volt a múltban, bármit is tett, minél többet vagyok a közelében, annál inkább visszatérnek a régi érzéseim felé, és nem tudom már csak utálni őt. Olyan, mintha két énem küzdene egymással, az egyik felem mindent megtenne ezért a férfiért, csak, hogy boldog lehessen, a másik viszont legszívesebben a konyhakéssel ledöfné, amiért az egész klánunkat megölte anno, évekkel ezelőtt.
- Tudod, hogy nem jó egyikünknek sem, ha most közelebb kerülünk egymáshoz. Nem változtatna semmit a tényen, hogy egyszer... - keresem a szavakat, amiknek értelmét úgy is tudja, hogy nem fejezem be a mondatot. Egyszer én fogom az élete végét okozni, és sokkal rosszabbul járunk mindketten, ha mindez úgy történik, hogy nem csak az utálat érzése köt minket egymáshoz. Arról nem is beszélve, hogy nekem kell akkor tovább élnem az új közös emlékeinkkel, a szerelem érzésével és az újabb depressziómmal, hogy ismét egy olyan személyt veszítek el, akit szeretek. Viszont ezzel ellentétben ott a tény, hogy Itachi az a férfi, aki megölte a Mamáékat, így emiatt nekem vagy Sasukének kell bosszút állnunk rajta.
- Tudom - bólint egy aprót, aztán kis gondolkodás után hátrébb lép tőlem, hogy teret adjon, és végre szabadulhassak abból a nyomasztó helyzetből, ami a csókunk után ránktelepedett.
Visszafordulok a burgonyák felé, a kezembe veszem a kést és tovább hámozom a zöldséget, mintha nem is történt volna semmi, és Itachi nem állna még mindig mögöttem. Kínos, nem csak nekem, de neki is, hiszen rajta is pontosan látszódik a hezitálás, hogy mi az, amit megtehet, mi az, ami viszont árthat mindkettőnk jövőjének.
- Kell segítség? - lép be az ajtón Deidara, aki egy kicsit leblokkol, hogy Itachi társaságában talál. Az exem ellép mögülem, és csak ekkor veszem észre, hogy amúgy eléggé közel állt hozzám, ami cseppet félreérthető lehet Deidara számára. És akkor még nem is tud az előbbi incidensünkről.
- Megköszönném - mosolygok a szőkére, és ez az egy szó elég is ahhoz, hogy Deidara beljebb lépjen a konyhába, Itachi pedig kimenjen a helyiségből, ezzel kettesben hagyva minket.
Zavarja Deidara. Ez az első gondolat, ami megfogalmazódik bennem, és egyszerűen nem tudom, hogy ez amiatt lehet, mert féltékeny a srácra, vagy azért, mert egyébként is utálják egymást. Mindenesetre most pont jól jött, hogy legújabb barátom felajánlotta a segítségét, hiszen így végképp távolabb kerültem az Uchihától, ami most jó jel. Nem akarom ennél is jobban összezavarni magam.
- Minden rendben? - kérdez végül rá, én pedig a szürkéskék szemekbe nézve elmosolyodom. Deidara mindig nagyon rendes velem, ő foglalkozik velem a legtöbbet a csapat férfi tagjai közül, és emiatt rendkívül hálás vagyok neki.
- Persze, nincs semmi baj, csak tudod... - kezdem, de a szomorkás mosolyából tudom, hogy érti, miről van szó. Nem igazán akarok Itachi közelében lenni, és ezt talán Dei érti meg legjobban, aki úgyszintén utálja őt.
- Bepróbálkozott valamivel? Bántott? Megsértett, hm? - sorolja a kérdéseket, és hirtelen úgy érzem, mintha ő lenne az idősebb testvér, akinek a kishúgát bántották a játszótéren. Akaratlanul is felkuncogok a gondolatra.
- Nem, semmi ilyen nem történt. Csak egy kis ideig békét kötöttünk, hogy a küldetéseken ne legyen problémánk most, hogy egy csapatba kényszerültünk. Mindkettőnknek így a legjobb, míg meg nem erősödök annyira, hogy összecsapjak vele - mosolygok rá, amit ő viszonoz is.
- Rendben, de, ha bármivel bánt, csak szólj, és felrobbantom a szobáját - ígéri, amire felnevetek. Deidara olyan könnyen eléri, hogy ellazuljak és jól érezzem magam a közelében, ez pedig nagyon jó érzés. Talán ő valódi barát számomra, legalábbis most így érzem, és remélem, nem kell majd a későbbiek folyamán sem csalódnom benne.
- Rendben. Egyébként a többiekkel mi van? - érdeklődök, hiszen a büntetésem kezdete óta nem is láttam a csapatot, hiszen ki sem tettem a lábam a konyhából.
- Nichi és Hidan a fürdőszobában smárolnak, Kakuzuék a falat javítják, a többiek meg rohangálnak vagy a szerencsésebbek pihennek, hm - vázolja fel a helyzetet.
- És te hogyhogy nekem akarsz segíteni? - kérdezek rá.
- Mert téged jobban bírlak, valamint láttam, hogy az Uchiha eltűnt, szóval sejtettem, hogy téged zaklat, hm. Úgy gondoltam, talán jól jön egy kis segítség hozzá is és a kajához is - mosolyog rám, én pedig mérhetetlen hálát érzek iránta, ugyanis ki tudja, mi lett volna, ha ő nem jön be. Lehet még kínosabb szituációba kerültünk volna a volt párommal, de az is megeshet, hogy végül csak jobban egymásba gabalyodtunk volna. Egyik sem lett volna a legjobb.
- Köszönöm - ölelem át, ahogy leteszem a kést, ő pedig szintén kiürítve a kezeit viszonozza azt.
0 Megjegyzések