Egy kényelmes nadrágot és egy topot húzok a megszokott felszerelésem helyett. Most ezt érzem megfelelőnek, hiszen csak egy itthoni kis edzés lesz, és azt sem akarom túlzásba vinni. A hajamat gyors mozdulatokkal copfba fogom, de a tükörbe nézve egy pillanatra megállok. Próbálok nem túl sokat agyalni azon, vajon mit fog gondolni rólam. Ez csak egy sima edzés. A szívem viszont már most úgy ver, mintha háborúba készülnék.
Mire kilépek a szobából, már nyoma sincs a reggeli kótyagosságnak. Csak az ideges feszültség marad, amit minden egyes találkozás kivált belőlem mostanában.
Amint megpillantom Itachit, aki már a gyakorlópálya szélén vár, összefonott karokkal, enyhén lehajtott fejjel, az összes tervem szertefoszlik. Ő persze ugyanolyan nyugodtnak tűnik, mint mindig. Semmi érzelem, semmi gyanú, mintha csak tegnap is ez történt volna – mintha nem jelentene számára semmit az a tény, hogy épp velem fog edzeni. Talán félreértettem eddig mindent, és semmi érzelme nincs már az irányomban, csak játék volt az egész.
Közelebb lépek. A lábaim maguktól visznek, de az agyam közben ordít, hogy ne nézzek rá túlságosan sokáig, ne reméljek, ne higgyem azt, hogy bármi megváltozhat. Ő nem az a fiú, akit régen ismertem, már rég nem az.
- Kezdhetjük? – kérdezi, mikor mellé érek. A hangja ugyanolyan hűvös, mint mindig, mégis mintha valami... furcsa törés lenne benne. Egy leheletnyi bizonytalanság, amit csak az vehet észre, aki pontosan jól ismeri őt.
- Persze – felelem, és próbálok ugyanazzal a könnyedséggel válaszolni, de érzem, hogy a vállam túl feszes, az arcom túl rezzenéstelen. Ő pedig észreveszi, még ha nem is mutatja ki, a szemei mindent látnak.
A gyakorlás kezdetét veszi, de képtelen vagyok koncentrálni. Túl közel van, túl gyors, túl ismerős. Minden mozdulata ismerős. Az egyik mozdulatnál azonban túl közel kerülünk egymáshoz. Olyan közel, hogy érzem a leheletét az arcomon. Az ajkaink...
"Nem, nem szabad erre gondolni."
Mégis... érzem, hogy figyel. Nem csak testileg, hanem valahol mélyebben. Mintha nemcsak a mozdulataimat olvasná ki a levegőből, hanem a gondolataimat is.
- Ma reggel… furcsán viselkedtél – szólal meg hirtelen, és ezzel kizökkent a gondolataimból. – Történt valami?
Először csak zavartan elmosolyodom, próbálok úgy tenni, mint aki nem is érti, miről beszél. A vállamat vonom, mintha semmiség lenne az egész, ám ő nem hagyja annyiban. A tekintete hosszan időzik az arcomon, talán túlságosan is hosszan. Zavarba jövök, szinte már úgy érzem, belelát mindenbe.
- Álmodtam – csúszik ki a számon automatikusan, az sem gondolva, mit mondok. – De tényleg semmiség. Inkább eddzünk.
Egy ideig nem válaszol. Csak néz rám. A karját leengedi, és a testtartása is lazul egy árnyalatnyit. Mintha most nem ellenfél lennék, hanem... valami más. Valaki más.
- Milyen álom? – kérdezi végül, és meglepően csendes a hangja. Nem kíváncsiskodó, nem tolakodó, inkább puhatolózó. Mintha tudná, hogy ha túl erősen kérdez, összeroppanok.
- Nem fontos – rázom meg a fejem, és érzem, hogy a szívverésem ismét erősödni kezd. – Csak egy zavaros baromság.
Ő azonban nem mozdul. Nem sürget, de nem is hátrál. A tekintete ott marad az arcomon, és bármennyire is próbálnám nem észrevenni, érzem: vár. Valamiért érzem, hogy ha most nem mondom el, később bánni fogom.
Nyelek egyet, a vállaim megereszkednek. Leülök a gyakorlótér szélére, a kavicsos talaj halkan roppan a lábam alatt. Felnézek rá.
- Azt álmodtam, hogy újra együtt vagyunk – mondom végül halkan, szinte suttogva, mintha attól félnék, hogy a kimondott szavak valóssá válnak. – Nem harcolunk, nem bujkálunk, nem tagadjuk, mi történt. Csak... ott vagyunk. Együtt.
Nem szakít félbe. Leül mellém, de nem túl közel, épp annyira, hogy a jelenléte érezhető legyen, de ne legyen tolakodó. Ez a távolság... bosszantó.
– A vízesésnél voltunk – Kicsit elakad a hangom. Nem azért, mert fáj elmondani, hanem mert túl jól esik. És ez az, ami félelmetes benne. – Beszélgettünk a feszültségekről és annak levezetéséről - Érzem, ahogy teljesen elvörösödöm a gondolatra, álmomban hogyan is vezettük le. – Semmiség.
- Mi történt utána? – kutatja a tekintete az enyémet.
- Hát... – Fejemben annak a képe villan be, amikor ajka a bőrömhöz ért, nagyot nyelek. – Hát... kicsit közelebb voltunk egymáshoz, mint most. Kicsit kevesebb ruhában - fordítom el a fejem tőle, és inkább a homokos-kavicsos földet kezdem fixírozni. Hangom nagyon halk, ő mégis minden szót tisztán hall.
- Úgy érted, szexeltünk? – teszi fel a kérdést. Nem tűnik úgy, hogy zavarban lenne ettől a témától. Aprót bólintok, mire ő is a homokot kezdi nézni. – És... mit jelentett neked ez az álom? – kérdezi végül. A hangja szinte túl halkan érkezik.
Oldalra nézek rá. A szemei nem árulnak el sokat, de az arcizmai feszesek. Mintha nem lenne mindegy neki. Mintha tényleg érdekelné, mit gondolok.
- Nem tudom. Talán semmit – hazudom. – Talán csak a saját gyengeségem. Az emlékek meg a vágyak keveréke. Nem tudom. Ne kérdezd.
De azt akarom, hogy kérdezze. Minden porcikámmal azt akarom, hogy kérdezze. Mégis ő az, aki továbbra sem néz rám. És ekkor veszem észre... a kezét ökölbe szorítva tartja a térdén. Apró remegés fut végig az ujjain. Az a remegés, amit akkor látni nála, mikor valami olyasmit él át, amit nem tud elmondani. Nem akar. Vagy nem mer. És abban a pillanatban jövök rá: valami megrepedt benne is.
A szemeim sarkából látom, hogy Itachi keze már nem remeg. Megfeszül, aztán lassan elernyed. És akkor… rám néz egy pillanatra. De nem csak úgy, ahogy az edzések alatt szokott. Ez most valami más. Valami… fájdalmasan ismerős.
- Tudod... – szólal meg végül, olyan csendesen, hogy csak azért hallom, mert minden idegszálam rá van feszülve, miközben elnéz rólam és a távolba meredve folytatja – Néha arra gondolok, mennyivel könnyebb lenne, ha tényleg gyűlölnél.
A torkomban megakad a levegő.
- Azt hittem, ha elutasítalak, ha eljátszom a szörnyeteget, akkor majd... túllépsz – folytatja anélkül, hogy rám nézne. – De nem tudsz. És én sem. Mert minden, ami vagy... minden, amit elfojtottam magamban, újra és újra visszaránt hozzád.
A szemei megtalálják az enyémet. Feketék, mint az éjszaka, de most olyan mélyek, mintha húzna befelé valami. Valami ősi, mély fájdalom és vágy keveréke.
- Azt mondtam akkor... – kezdi, és a hangja most halkabb lesz, alig hallható – hogy nem kapok levegőt nélküled. Emlékszel?
Bólintani sem merek. Csak figyelek. Mozdulatlanul, el ne múljon a pillanat, ami olyan, mintha egy újabb álomkép lenne.
- Most sem kapok – súgja. – Fáj, hogy nem vagy mellettem. Gyötör minden egyes érzés, amit látok rajtad vagy amit a szemeiden keresztül éreztetsz velem. És nem azért, mert ez a képességed, hanem, mert tudom, hogy én okoztam benned ezeket. Közben meg Deidara is legyeskedik körülötted, ami sokkal jobban kínoz, mint az, ha egy valódi kést döfsz a szívembe.
- Itachi... – kezdeném menteni a menthetőt, hogy ne érezze mindazt, amit látok rajta, de ekkor közelebb hajol. Pont úgy, ahogy akkor, mikor először vallotta be nekem az érzéseit. De most nem a hajamhoz nyúl, nem simítja a fülem mögé, hanem megáll, mintha átgondolná, jó ötlet-e mindezt bevallania most nekem. Végül dönt.
- Szeretlek, Mea – mondja ki. Nem remegve, nem elveszetten, hanem úgy, mintha ez lenne az utolsó alkalom az életében, hogy igazat mondhat. És mielőtt még bármit reagálhatnék, az ajkai hozzáérnek az enyémhez. Nem kérdésként, nem játékként. Válaszként. Egy egész múlt válasza. Egy egész bűntudattól terhes élet megváltása.
0 Megjegyzések