Kirarabu - 9. fejezet

     Az, hogy meglepődtem, talán nem is megfelelő kifejezés. Ninja vagyok, elvileg nem lenne szabad semminek sem meglepnie, most mégis... Talán tényleg le vagyok lassulva, és a kajahiány teszi ezt velem. Nem tudok másra figyelni, csak az ajkaira, ahogy finoman kóstolgatja az enyémeket, erőfeszítésembe telik, hogy ne viszonozzam csókját. Végül egy pár másodperc múlva, mikor összeszedem magam, magam mögé nyúlok, és a nadrágomra csatolt fegyvertartóból kiveszek egy kunait. Hirtelen mozdulattal emelem a nyakához, mire ajkai elválnak az enyémektől.

     Az én kunaim egy másikhoz csattan, mikor még nem is éri el Itachi nyakát. Számított rá, hogy támadni fogok, ezt bizonyítja a már közénk ékelődött két kunai, amik egymással keresztet alkotnak.

  - Mégis... - kezdem kiszáradt szájjal, nagyot nyelek. Kábának érzem magam, de mellette kezd kitörni belőlem a düh megannyi változata. Dühös vagyok rá, hogy megcsókolt. Dühös vagyok magamra, mert nem tudtam azonnal reagálni. És rendkívül dühös vagyok megint csak Itachira, amiért még mindig hatással van rám.

  - Ne haragudj - vág a szavamba, és hátrébb lép tőlem. A saját kunaiját elteszi, az én kezemben pedig még mindig ott a sajátom. Egyértelmű. Nem tart engem ellenfélnek. Csak emiatt teheti meg, hogy elteszi a fegyverét, miközben az enyémet még mindig fenyegetően szorítom a kezemben. Lenéz, gyengének tart. - Eltennéd azt? - biccent a kunaim felé.

  - Nem! - húzom ki magam. - Te támadtál rám először, kell valami, amivel... - folytatom idegesen, majd megakadok. Ami megvéd? Amit ellene tudok használni? Egy kunai? Nevetséges. Egy pillanat alatt bukkan elő a Sutagan, rá egy másodpercre pedig a Sharingan is.

  - Nem akarok harcolni, Mea - sóhajt Itachi.

  - Akkor miért hívtad elő a Sharingant? - vonom fel a szemöldököm.

  - Te miért hívtad elő a Sutagant? - vág vissza.

  - Mert megtámadtál!

  - Megcsókoltalak! Nem az életedre törtem - kiabál velem, ami meglepő a folyton nyugodt Uchihától. - Eltűntetnéd a szemeidet? Nem akarok a te érzelmeidből beszélni - néz el rólam, a Sharingant felváltják a régen szeretett fekete íriszek.

     A Sutagan, ha nem konkrét érzéseket akarok az ellenfelembe küldeni, akkor hajlamos a saját érzéseimet sugározni a másik félbe. Ezek nem fájdalomként hatnak, csupán a saját negatív vagy épp pozitív érzéseimet az is érezni fogja, aki a szemembe néz. Elrejtem a klánom szemeit, és már a saját barna íriszeimmel nézek a szemébe.

  - Menj a pokolba - mondom ki a kicsit sem kedves szavakat, majd kiviharzok a konyhából. Már a szobámba vagyok, mikor rájövök, hogy minimum legalább egy pofont lekeverhettem volna neki, amiért csak úgy megcsókolt, de már mindegy. Az ágyamra fekszem, és egy nagy sóhaj után az ajkaimhoz érintem az ujjaim. Megcsókolt, ez pedig nem épp csak a dühöt ébresztette fel bennem. Legszívesebben visszacsókoltam volna, de úgy érzem, akkor az Uchiha klánt és Sasukét árultam volna el.

     A francba Itachival! A francba az érzésekkel! Utálnom kéne, mégis akkor miért érzem ezt iránta? Miért van ilyen hatással rám? Nem szerethetem a nevelőszüleim gyilkosát!

     Egy lámpa törik, ahogy lesöpröm az éjjeli szekrényemről. Nem tudom, mikor keltem fel az ágyról, annyira elöntenek az érzelmek, hogy csak tombolni akarok. Törni-zúzni, ordítani, de szívesen megverném Itachit is, amiért képes még ennyi idő után is meglepni és olyan érzéseket kelteni bennem, amire jelen helyzetben a terveim elvégzéséhez semmi szükségem. Csak hátrálltat minden, ami vele kapcsolatos.

     Kopogás hangja üti meg a fülem, mire az ajtó irányába kapom a fejem.

  - Mea, minden rendben? - szólal meg Deidara az ajtó túloldaláról, mire nagyot sóhajtok. Valószínűleg ő nem értené meg, hogy mi is a gondom, Itachi pártját fogná, mivel ugyanannak a szervezetnek a tagjai mindketten.

  - Persze, csak... - lépek az ajtóhoz, hogy kinyissam - ...véletlenül lelöktem a lámpát - kamuzom. - Nincs semmi baj.

  - Biztos? - Nem igazán hisz nekem, ez tökéletesen látszik a tekintetén.

  - Persze - bólintok a lehető leghatározottabban.

  - Rendben. Ha bármire szükséged van... - mosolyodik el végül.

  - Akkor szólok. Köszönöm - viszonzom a mosolyát. Deidara szinte mindig kedves velem, talán nála meg a csajoknál érzem leginkább azt, hogy nem kívülállóként kezelnek.

  - Tetszik a hajszíned - dícsér meg.

  - Köszi - biccentek.

     Miután becsukom mögötte az ajtót, fáradtan vetem hátam a nyílászárónak, majd az mentén lecsúszom a földre. A lábaimat felhúzva ülök a földön és a tincseimet nézem, mintha nem lennék teljesen épelméjű. Hiszen ki az rajtam kívül, aki elmélyülten kezdi vizslatni a haját, hátha felfedezi benne azt az értéket, amiért dícsérgetik. Én nem látom benne.

     Megint jópár nap eltelik, ami szinte olyan számomra, mintha egybefolynának. Egy nagy bújócska az egész hét, ami aztán hónappá növi ki magát. És miért bújócska? Mert nem akarok összefutni Itachival. Nincs szükségem az újabb érzelemhullámra, amit ő okoz bennem. Így aztán legjobbnak láttam, ha amilyen módon csak lehet, elkerülöm őt. Az egy hónap alatt összesen kétszer futottunk össze a lakásban. Az egyik alkalommal Pein hívta össze a csapatot, hogy beossza, ki mikor megy küldetésre. Szerencsére én semikor, ahogy rajtam kívül a csajok, Pein és Tobi sem. Más mindenki be lett osztva, természetesen már az eredeti csapatfelosztás alapján. Abban a pár napban egyszerű volt elkerülni az Uchihát, mivel nem is volt otthon.

     A másik alkalom, amikor belebotlottam, az pont a fürdőszoba ajtajában volt. Zuhanyoztam, és mivel az én zuhanyzóm egyszerűen használhatatlan lett, mert föcsköli a vizet mindenfelé - erről egyébként Peint tájékoztattam is, aki megígérte, hogy kiccserélteti -, a közös zuhanyzót kényszerűltem használni. Elvileg azt senki sem használja, amolyan pótzuhanyzónak van fenntartva az olyan esetekre, ami most nálam is volt, így nem kicsit lepődtem meg, mikor az emeleten a fürdőből egy szál törülközőben kiléptem éjjel kettőkor, és Itachival találtam szembe magam. Direkt zuhanyoztam ilyen későn, hogy ne találkozzak össze senkivel és gyorsan át tudjak suhanni a szobámba, erre pont abba a pasiba botlok, akivel legkevésbé akartam volna összefutni. Komolyan, inkább eltűrtem volna azt, hogy valamelyik másik férfi nézzen rajtam végig perverz tekintettel, mint azt, hogy Itachi szava elálljon a látványtól, és mint két idióta, kerülgessük egymást, miközben rajta pontosan látszódik, hogy megannyi emlékkép zúdul rá abból az időből, amikor még együtt voltunk. Hiszen akkor gyakran zuhanyoztunk együtt, mindent látott már belőlem, amit senki más nem. Most mégis más volt a helyzet. Nem voltunk együtt, ráadásul az évek elteltével mindketten változtunk testileg és lelkileg is, ezt a szituációt pedig így, ebben a formában nem tudtuk másképp lereagálni.

     Akkor láttam utoljára Itachit. Emlékszem, gyorsan végigrohantam a folyósón a törülközőmet magamhoz szorítva, nehogy leessen útközben. A szobám ajtaját kinyitottam, majd mielőtt beléptem volna, még visszanéztem Itachira, aki végig engem nézett. Az ajtó becsukódásával pedig megszűnt számomra az a kínos szituáció, ami kint körüllengett. Az ágyamra ülve elhatároztam, hogy másnap követelni fogom Peintől, hogy azonnal csináltassa meg valakivel a zuhanyzóm. Egyébként a kissé hisztis hangom és dühös tekintetem láttán estére már volt is egy működőképes SAJÁT zuhanyzóm.

     A mai nap Konan azzal fogad reggel nyolckor, amikor a konyhába letámolygok egy csésze kávéért, hogy délután kettőkor Pein beszélni akar néhányunkkal. Magamban konstatálom, hogy akkor nagy a valószínűsége, hogy Itachival ismét össze kell futnom. A nő, mintha csak a gondolataimban olvasna, hozzáteszi:

  - Ő nem.

     Mindenki tudja már a szervezetben, hogy el akarjuk kerülni egymást. Ha nem muszáj, nem tartózkodunk egy helyiségben. Ő tudja, én hány óra körül szoktam lejönni a konyhába, ilyenkor pedig ő máshol tartózkodik. Én általában mindig a szobámban vagyok, így minden más időben az övé az egész lakás, bárhol lehet. És ez így van rendben.

  - Köszönöm, hogy szóltál - válaszolom Konannak, és elindulok fel a szobámba.

     Nagyon hamar elrepül az idő, és már délután kettőt mutat az óra. A szobámból ekkor merészkedek elő legközelebb, épp csak annyi időt tervezve be, míg átérek Pein dolgozószobájáig. Igen, ennyit terveztem csak, azonban az égiek megint rossz tréfát akarnak űzni velem, így mikor kilépek az ajtómon, azonnal Itachiba ütközöm. Szó szerint, egyenesen nekimegyek a mellkasának, ő pedig reflexből karol át, nehogy hátraessek.

  - Itachi... - lépek hátrébb. Nem is láttam, hogy ő az, csak a parfümje... ugyanaz, mint régen. Ugyanaz az illat, amit még én ajánlottam neki, mert nagyon tetszett. És még mindig ezt használja, engem meg ez valami oknál fogva örömmel tölt el.

  - Ne haragudj, megfeledkeztem arról, hogy Pein... - kezd magyarázkodni.

  - Te nem jössz - vágom rá, mire értetlenül néz rám.

  - Nem, azt akartam mondani, hogy elfelejtettem, hogy Pein említette, hogy akar veled beszélni. Tudod, a többiek nagyon odafigyelnek arra, hogy lehetőleg ne fussunk össze a kevesebb konfliktus érdekében.

  - Ezek szerint ez mégsem vált be - nézek szemrehányóan rá.

  - Valóban - bólint, egy apró mosoly bújkál a szája szélében. - És ezúttal ruha is van rajtad - jegyzi meg halkan, pont mikor már ellépnék mellette.

  - Hogy mondod? - vonom fel a szemöldököm.

  - Nem mondtam semmit - jelenti ki nyugodt hangon, mintha én lennék a bolond, aki behallucinál dolgokat, ám a mosoly, ami még mindig a szája szélében bújkál, elárulja őt.

     Pein dolgozójába egy kopogás után lépek be. Bent van már Tobi és Nichi is.

  - Csak téged vártunk már - jelenti ki Pein, miközben engem is hellyel kínál a többiek mellett.

  - Miről lenne szó? - fonom össze magam előtt a karjaim.

  - Mint az bizonyára feltűnt nektek, csak hármótokat hívtam be. Csak nektek nincs csapatotok a szervezetben, és úgy döntöttem... - kezdi a vezér, de Tobi tapsikolva felpattan, ez pedig beléfojtja a szót.

  - Mi hárman leszünk egy csapat - örömujjong a maszkos tag.

  - Tobi, kérlek, ülj vissza a helyedre - parancsol rá Pein, ezt pedig teljesíti is az említett.

  - Csapatban lesztek, de nem úgy, ahogy Tobi gondolja - korrigál a piercinges, mire összeszűkül a szemem. - Már meglévő csapathoz fogtok hozzácsapódni. Lassanként ki akarunk alakítani három fős csapatokat, hiszen ha mindig több tagunk lesz, szükség van a változásokra. Konannal és Nagatoval arra az elhatározásra jutottunk, hogy mivel a mi hármasunk is egymást erősíti, ha a szervezet csak három fős csapatokból állna, még inkább nálunk lenne a fölény - magyarázza, végül pedig a kezeit összecsapja. Úgy néz végig rajtunk, mintha már végzett volna a mondandójával, azonban egy valami hiányzott az egészből. Ez Nichinek is feltűnt, aki óvatosan felemelte a kezét, mintha az iskolában jelentkezne.

  - Bocsánat, de... azt hiszem, azt kihagytad, hogy melyikünknek hova kéne csatlakoznia.

  - Mert az egyértelmű. Te mindig Hidannal és Kakuzuval mentél eddig is, Tobi Sasorival és Deidarával, Meake pedig...

  - Nem lehetnék én egy csapatban Deiékkel? - szólok közbe, és látszik, hogy Pein kezdi elveszíteni a türelmét, mert mindig valaki közbeszól.

  - Nem, te Itachival és Kisamével leszel - néz rám ellentmondást nem tűrően.

  - Nem!

  - De, igen!

  - Nem! - ismétlem, mire Pein fején szinte látom az idegbaj jeleit.

  - De, Meake! Itachi ismer téged a legjobban, ráadásul régen is tökéletes csapatot alkottatok. Olyanok vagytok, mint... mint a kirakós. Tökéletesen passzoltok egymáshoz, már ami a munkát illeti - magyarázza.

  - Oké - kelek fel a székből. - Kiléptem - jelentem ki, a következő pillanatban pedig az ajtó becsapódik utánam.