“I hate everything about you, why do I love you? You hate everything about me, why do you love me?” — Ez a pár szó tökéletesen leírja a jelenlegi kapcsolatomat Itachival. Szeretem, de nem tudom, hogy miért. És biztos vagyok abban, hogy valamilyen szinten ő is szeret engem, mégis igyekszik ellene küzdeni, próbálja megutáltatni magát velem, hogy ismét távolabb kerüljünk egymástól. Teljesen biztos vagyok abban, hogy titkol valamit, de még nem sikerült rájönnöm, mi is az, viszont annyira el akar lökni magától, hogy lassan már úgy érzem, nem is akarom tudni az egészet.
Az utóbbi napokban, akárhányszor kicsit kettesben maradhattunk volna, minden alkalommal megkínzott a múlt emlékeivel. Vagy a Sharinganon keresztül mutatta meg újra és újra az emlékképeket, vagy szavakkal bántott, azt éreztetve, abszolút nem jelentek számára semmit, és jobb lenne a világ nélkülem. Pár nap csak, mégis ezalatt olyan mértékben sikerült a gondolataim közé beékelnie ezt a képzetet, hogy mára már elhiszem én magam is, hogy kevés vagyok neki, és a múltban történt dolgokat megérdemeltem. Ha nem lenne Deidara, valószínűleg egész nap a szobámban gubbasztanék és mély depresszió közepette emésztene fel ez a gondolat.
A szőke férfi az idő előrehaladtával egyre jobb és jobb barátommá vált, mostanra pedig szinte testvéremként gondolok rá. Fura, hogy pont benne találtam meg azt, amit mindig is kerestem a barátaimban. Úgy értem... biztosan veled is előfordult már, hogy vágytál egy társra. Nem szerelmi szempontból értem, hanem amolyan lelki társ szerűségre gondolok, akinek bármi gondodat elmondhatod, teljesen megért, már az segít, ha melletted van, és fél szavakból is megértitek egymás gondolatait. Na, Deidara nekem pont ilyenné vált.
Eleinte nem tudtam, mennyire bízhatok benne. Olyan hihetetlennek tűnt, hogy van valaki, aki feltétel és hátsószándék nélkül akar barátkozni, és történetesen az ellenkező nemből való, mégis idővel rájöttem, hogy Deidarának tényleg nincs semmi célja a kedvességével. Csupán csak kedvel engem, mint barátot. Míg eleinte próbáltam tőle megtartani a távolságot, mostanra a szívembe zártam a fiút, és ő a szervezet női tagjai mellett az egyetlen személy, akinek bármikor megnyílok, a legnagyobb titkaimat rábíznám, illetve akár az életemet is a kezébe adnám, biztos vagyok benne, hogy vigyázna rám.
Az Akatsuki gyakorlópályája nem bizonyul a legjobb helyszínnek a gondolkodáshoz. Főleg nem úgy, hogy edzés közben vagyunk, épp ezért, mikor Deidara már milliónyi helyen megsebzett egy kunaival, megáll velem szemben.
- Nem figyelsz, hm — néz rám egy cseppnyit vádlóan, mire csak egy nagy, gondterhes sóhaj szakad ki a mellkasomból, és lehuppanok a földre. Nem fontos jelenleg, hogy a ruhámat összekoszolom, sem az, hogy Deidarának az utóbbi időben már valószínűleg sokadik alkalomra kell végighallgatnia ugyanazt a szívszakadást, mert szükségem van most, illetve még mindig arra, hogy kiadjam magamból a nyomasztó gondolatokat.
- Sajnálom, de... egyfolytában csak Itachi jár a fejemben — vallom be, mire a szöszi arckifejezése elkínzottá válik.
- Megint? Mea, fogalmam sincs, még ennyi idő és ömlengés után sem, hogy mit szerethetsz abban a... szóval benne, de napról napra egyre jobban látom rajtad a keserűséget. Nem kellene egy ilyen ember miatt emésztened magad, hm — telepedik le mellém. Tudom, hogy részben igaza van, de másrészről pedig ott van az a gondolat, hogy nem véletlenül csókolt Itachi meg, és annak a fél elejtett mondatnak is kell, hogy legyen értelme, amit a küldetésekről mondott a vízesésnél. Talán mégis egy küldetés volt a klán. Talán csak nem akarja, hogy tudjam. De miért nem? — Megint valamin nagyon kattogsz — figyel a szőkeség, én pedig hirtelen rá kapom a tekintetem. Nem akarom őt zaklatni a bajaimmal, bár kétségtelen, hogy minden alkalom után, hogy kibeszélem magam neki, jobb a lelkem.
- Ne haragudj — motyogom.
- Semmi gond — enyhül meg az arckifejezése. — Csak legközelebb inkább ne kezdjünk edzésbe, ha nem érzed magad megfelelő állapotban rá, mert így csak sérülsz, de nem fejlődsz — juttatja eszembe, hogy jelenleg szó szerint több sebből vérzek.
- Uh, én... Igazad van. Ennek így semmi értelme. Az volt évek óta a célom, hogy fejlődjek és egy idő után legyőzhessem Itachit és elégtételt vegyek a klánunk miatt, erre most... csak vagyok, mint egy rakás szerencsétlenség, mert még mindig szeretem az ellenségem — morranok.
- Hűha, hatalmas ellentétes érzések lakoznak benned, hm — csodálkozik rá, én pedig azon csodálkozom, hogy erre csak most jött rá, miközben már napok óta fújom neki az "utálom Itachit, de mégis teljesen bele vagyok zúgva" problémámat.
- Igen, de... edzenem kell. Ha legyőzöm őt, talán megszűnik mindenféle kapocs köztünk — pattanok fel.
- Most hova mész? — ráncolja a homlokát.
- Megkérem Itachit, hogy eddzen engem — mondom ki, mintha ez egyértelmű lenne, de barátom még értetlenebb arckifejezése láttán rá kell jönnöm, ez hihetetlenül hülyén hangzik annak tudta nélkül, hogy egyébként Itachi maga ajánlotta fel, hogy tanít engem, míg össze nem csapunk. Akkor nem értettem, mi értelme annak, ha a saját technikáival ölöm meg, most azonban több szempontból is lelkessé tesz ez. Egyrészt, mert így tényleg erős technikák birtokaiba juthatok. Másrészt pedig, azalatt is Itachival lehetek. Valószínűleg egy pszichológus már rég a haját tépné ettől a kettősségtől, ami bennem van, de ez most nem számít.
Csúnya és hálátlan dolog, tudom, de annyira felspanolt az ötlet, hogy Deidarát egyszerűen csak otthagyom a pályán, és berohanok a főhadiszállás épületébe. Sejtéseim szerint Itachi most a szobájában lehet, így arra is veszem az irányt. Nem tévedek, két kopogás után ugyanis az Uchiha megadja a beinvitálást, így benyitok a félhomályba burkolózó szobába.
Itachi az ágyon fekszik, teljes nyugalmi pozícióban. A szemei le vannak hunyva, nekem pedig egy pillanatra elakad a lélegzetem is a látványára, és máris nem érzem magam olyan bátornak, mint ezelőtt. Legszívesebben visszahátrállnék, de nem tehetem, ugyanis a férfi szemei kinyílnak, és egyenesen rám néz. Mikor realizálja, hogy tényleg én állok az ajtóban, felül az ágyban, nekem pedig már valóban esélyem sincs meggondolni magam.
- Szia — köszönök halkan, ő pedig értetlenül néz vissza rám.
- Szia. Minek köszönhetem a látogatásod, Meake? — kérdez rá, én pedig a megszólításra összeszorítom a fogaim. Tudja, hogy utálom, ha így szólítanak...
- Élni szeretnék a lehetőséggel — mondom ki, és magam után az ajtót végre becsukom. A félhomályban még így is tisztán látom Itachi alakját.
- Milyen lehetőséggel? — értetlenkedik tovább. Egyre hülyébben érzem magam, és egyre rosszabb ötletnek látom, hogy itt vagyok.
- Azt mondtad, segítesz edzeni, hogy megölhesselek, rémlik? — vonom fel a szemöldököm. Nem hagyhatom, hogy elnyomjanak az érzéseim, főleg, hogy ő ebből bármit is tapasztaljon.
- Oh, valóban, már emlékszem — jut eszébe, és az arcára nemsokára egy enyhe mosoly kúszik. — Deidara nem tanít neked eleget?
A hangját némileg gúnyosnak hallom, biztosra veszem, hogy féltékeny rá. Nincs köztem és Deidara közt semmi romantikus, ám most rá kell jönnöm, külső szemlélőként talán a szervezet többi tagja ezt másképp láthatja.
- A saját technikáddal akarlak megölni — térek ki a pontos válasz elől, ezzel mégjobban fokozva benne a kétséget, hogy mi lehet köztünk a szöszivel. Nem tartozik rá. Nem tartozik senkire sem, csak ránk.
Itachi felkel az ágyról, és közelebb lépked hozzám. Minden porcikámban érzem a kényszert, hogy hátrálljak, de a szívem felé húz, és semmi mást nem szeretnék, csak, hogy megérintsen. Megáll előttem, elég közel.
- Rendben — válaszol végül rövid idő után, amit végig azzal töltöttünk, hogy egymás szemébe nézve vártuk, ki töri meg előbb a szemkontaktust. Nehéz volt megállni, hogy ne nézzek el a fekete íriszekről, de leküzdöttem a zavarom, és hősiesen álltam a pillantását. — Holnap ebéd után várlak a pályán. Ne késs!
A mondata után megfordul, és elindul a fürdője felé, én pedig automatikusan mozdulok, hogy elkapjam a csuklóját. Meglepődve fordítja felém a fejét, én pedig ismét a szemébe nézek.
- Köszönöm — lehelem halkan. Itachi egy pillanatra ellágyul, majd egy kis biccentés után otthagy a szobában, a fürdőjéből pedig nemsokára a zuhany hangja szűrődik ki.
0 Megjegyzések