A fájdalom folyton mar belülről. Amit Gaara tett velem... Miért nem haragszom rá? Hisz csak játszott velem! Az a csók... Olyan édes volt, mégis tele volt bűnnel. Nem lett volna szabad a hatása alá kerülnöm. A közelében mégis elgyengülök. Ha arra a jegességet sugárzó, mégis gyönyörű szempárra gondolok, szét tudnék folyni a padlón. Pedig ez nagyon nem vall rám.
Az utcák sötét éjjelében sétálok. Nem izgat, hogy éjjel vannak a legtöbb támadások és gyilkosságok. Nem érdekel, hogy a tőlem nem messze lévő bokrok mögül gyanús hangok jönnek. Bármikor elém ugorhat valaki, hogy véget vessen a szenvedésemnek, de én csak teljes nyugodtságot sugározva sétálok, míg mögülem meg nem hallom a lépteket. Azt hiszem, csak ekkor sikerül felfognom, milyen veszélyben is vagyok. Megszaporázom lépteim, ám ez már kevés. A támadóm könnyűszerrel elkap, befogja a számat, hátrakötözi a kezeim. Hogy hogy sikerült mindezt egymaga – mert hogy egyedül volt, az biztos –, fogalmam sincs. Hiába ficánkolok, próbálok hátrafelé rúgni, semmi sem hat.
- Nyugodj már le! – szólal meg a támadóm elváltoztatott hangon. Ledermedek a hangsúlytól, így az idegen gondolom azt hiszi, a parancsát igyekszem teljesíteni. – Ezt már szeretem, Hercegnő. – suttogja a fülembe, amitől hirtelen a hányinger kezd kerülgetni. Mivel válaszolni nem tudok a számra szorított keze miatt, nem reagálok. Várok, hátha utal rá, miért is én lettem a célpont, és mi a terve velem, ez azonban megválaszolatlanul marad. Helyette hatalmas csattanást érzek, fejembe belenyilal a fájdalom. Érzem, ahogy valami meleg végigfolyik a fejemen. Beletelik egy kis időbe, mire rájövök, a véremet érzem. Ezután ismét csattanás, fájdalom, majd képszakadás.
Még mindig érzem a fájdalmat. A fejem sajog. Akkor nem lehet, hogy meghaltam. Hacsak nem a pokol tüze éget. Lassan jutnak eszembe az emlékek, így rájövök, hogy biztosan még itt van az idegen. Megmozdítom a kezem, mire kötelek szorítását érzem meg.
- Jó reggelt, Hercegnő – hallom ismét az elváltoztatott hangot, majd a számon lévő ragasztót durván letépi valaki. Bár fáj, meg sem nyikkanok. – Látom még mindig nem tört meg a maszkod...
- Azt egy senkiházi sosem fogja tudni megtörni – szólalok meg rekedt hangon.
- Szomjas vagy?
- Kibírom – vonok vállat már amennyire tudok a hátrakötött kezeimtől. Egy hideg valamit érzek meg a számnál, majd hideg folyadék önti el a torkomat. Mikor a támadó elveszi a poharat a számtól, ismét megszólalok. – Ananászlé? Látom ismersz egy kicsit.
- Remélem ízlett – hallom meg a nevetését.
- Mint mindig – gúnyolódom. Érzem, ahogy satuként fogja közre lábaimat az övéivel. Most közel van hozzám, ezt abból is tudom, hogy érzemtestének melegét, amitől a hideg is kiráz. Kezét megérzem az állam alatt, felemeli lassan a fejem, majd hátrafeszíti. Kicsit megijedek, hisz fogalmam sincs, mire készül, azonban erre hamar választ kapok.
0 Megjegyzések