Ha Setsuko nem lenne, fogalmam sincs, mi lett volna. Talán a földön feküdnék még mindig, és várnám, mikor öl meg a fájdalom. De szerencsére az én Angyalom még időben érkezett, és bekötötte a fejemen lévő, elég mély sebet.
- Itachi nagyon aggódik érted – szólal meg hosszú hallgatás után. Csak fújtatok egyet. – Ő hívott fel, hogy...
- Tudom – vágok a szavába kissé ingerülten.
- Ugye tudod, hogy ki fogom nyírni Gaarat? – néz tök komolyan a szemembe, mire érzem, hogy bennem felmegy a pumpa.
- És a drága Uchihát nem akarod véletlenül?
- Gaara támadt neki...
- Mert Itachi provokálta! – nem tudok ülve maradni, nagyon ideges vagyok, így felpattanok. Azonnal meg is szédülök, ami Setsukonak is gondolom feltűnik, ugyanis azonnal utánam kap.
- Pihenned kéne, nem ugrabugrálni össze-vissza – mondja aggódóan, mire úgy nézhetek rá, mint egy őrültre, mert ismét megszólal. – Nem érdekelnek most a szabályaid és az elveid, beverted a fejed, és ha nem pihensz, komolyabb bajod is lehet.
- Lehet, hogy igazad van – gondolkodom el. – Kár, hogy jelenleg ez izgat legkevésbé – indulok ki.
- Most meg hova...?
- Megverem Itachit – ezzel futásnak eredek. Jó, igaz, hogy nem gondolom komolyan, hogy megverem, hisz hogy is tudnék neki ártani!? Sokkal erősebb nálam.
A parkba megyek, leülök egy padra, és csak nézem a felhőket.
A verekedés utáni első sulis napomon úgy indulok el otthonról, mintha akasztani vinnének. Nagyon nem akarom látni se Gaarat, se Itachit. És az utóbbiból kifolyólag az Akatsukival sem szívesen találkoznék össze.
- Nyugalom – próbál nyugtatni Set, bár nem értem, miért. Az egész külvilág számára nyugalmat sugárzok külsőleg.
- Én nyugodt vagyok.
- Persze, én meg az Egyesült Államok elnöke – forgatja a szemeit.
- Tényleg? Gratulálok! – vigyorgok rá. Nem tehetek róla, de mikor ideges vagyok, akaratlanul is dühítem az embereket, vagy éppen kegyetlen vagyok.
- Te nem vagy normális – vágja hozzám.
- Köszönöm a bókot – vigyorgok szüntelenül, mire otthagy. Meg is értem, tényleg nem egyszerű velem. Követem szememmel Set útját, látom, hogy Hidanhoz megy, majd köszöntő csókot váltanak. A szürke srác mellett ott az egész Akatsuki. Itachi engem néz, ez akkor tudatosul bennem, mikor teljesen véletlenül összeakad vele tekintetem. Tényleg véletlenül. Közömbösen, már-már lenézően fordulok el tőle, majd elindulok.
Amekkora óriási nagy pechem van, épp mikor fordulnék be a folyósó kanyarulatában, Gaaranak ütközöm. Jaj, csak ezt ne!
- Sabaku – biccentek, majd már indulok is tovább. Elkapja felkaromat, kissé erősebben megszorítja, jelezvén, hogy mondanivalója van számomra.
- Mea, kérlek, ne csináld ezt! – kérlel halkan. Szívem egy pillanatra összeszorul, de megacélozom érzelmeim. Közömbösen nézek a szemébe.
- Mit akarsz? – morranok halkan.
- Megbeszélni ezt az egészet.
- Jé, te megbeszélni is tudod a dolgokat, és nem csak a másiknak ugrani? – gúnyolódom. – Szerintem nem sok megbeszélnivalónk van. – Ezzel karomat kirántom a szorításból, továbbmegyek. Kis büszkeséggel tölt el, hogy most szembe mertem vele nézni úgy, hogy ne bőgjem el magam, helyette kemény maradjak. Hogy magamon tudtam tartani a közömbösséget.
A hetek még így teltek. Itachi is többször bepróbálkozott, hátha engedékenyebb leszek, és megbocsátom neki a provokálást és a verekedést. Barátok voltunk, most mégis ezt a barátságot nagyon távolinak látom. Mintha nem is létezne.
Gaara még néhányszor elkap a folyósón, az udvaron, vagy épp úton hazafelé. Próbál elgyengíteni, hátha a lelkembe tud látni, de nem megy neki. Ezúttal nem. Lehet, hogy részemről a szerelem kezd kihalni? Vagy talán magam előtt is oly jól titkolom? Az álcámmal létezik, hogy nem csak a külvilágot, de saját magamat is megtévesztem?
Ebben az utóbbi időben Setsuko folyton velem van, amit nem is bánok, mert jó érzés, hogy van mellettem valaki, de mégis kell néha a magány, hogy a felgyülemlett érzéseket kiadjam magamból.
- Mea, kérlek! – ér mellém a már sokadjára ismételt mondattal Gaara a suli udvarán.
- Mikor szállsz már végre le rólam? – nézek rá megvetően, mire megtorpan.
- Te meg mikor fogadod már el, hogy szeretlek? – kiabál utánam. Körülöttünk szinte mindenki megfagy, és felváltva néz engem és Gaarat. Én is ledermedek.
Kimondta? Az egész suli előtt? Biztos csak rosszul hallottam – indulok tovább. Néhányan összesúgnak ahogy elmegyek mellettük.
- Igen, jól hallottátok! SZERETEM MEA TENSHIT! – hallom ismét a Sátán hangját.
- Hagyd ezt abba! – fordulok felé dühösen. – Ez szerinted szerelem? Hogy megkérlek, hogy állítsd le magad, te meg szétvered az egyik barátomat? Szerinted ez szerelem?
- Mit kéne tennem, hogy megbocsáss? Térden állva könyörögjek? Tessék! – térdel le elém. – Könyörögve kérlek, bocsáss meg nekem!
Mint ahogy mindenki más, én is döbbenten nézek rá.
- Gaara... – suttogom. Ő csak néz rám könyörgően. Megalázkodik előttem mindenki szeme láttára. A nagy Sabaku no Gaara ilyet megtesz egy lány miatt, aki történetesen én vagyok.
- Állj már fel – mondom remegő hangon, miközben felsegítem. Ahogy egymás szemébe nézünk, látásom elhomályosodik.
- Már elhiszed, hogy szeretlek? – simítja meg az arcom, miután egy könnycsepp végigfolyik rajta.
- Én... Miért?
- Mert te vagy az egyetlen lány, aki el tud bűvölni a lelkével. Az egyetlen, aki önmagával képes volt megszabadítani engem a védelmemtől. Az egyetlen, aki átlátott az álarcomon. – hajol minden mondat után egyre közelebb. A tömeg árgus szemekkel figyeli, vajon mi fog történni.
- Gaara... – suttogom ajkaiba a nevét, de nem engedi, hogy végigmondjam, amit akartam, ajkai finoman kezdik kóstolgatni az enyémet. Olyan édesen, lágyan csókol, hogy szinte megfeletkezem a külvilágról. Minden gondomról, minden fájdalmamról. Testemben szétárad a szerelem ereje. Igen, most már biztosan tudom. Teljes szívemből szeretem Őt!
0 Megjegyzések