Az adrenalin egyre csak nő bennem, szívem szinte kiugrik a helyéről, de még mindig nem tudok mozdulni. Fogalmam sincs, mennyi perc telhet el így, ebben az állapotomban, de a zenét már kint hallom.
A csajok kitalálták, hogy a koncertet egy ének nélküli ráhangoló zenével kezdjük, amibe én bele is mentem, hisz még így is egy kis időt nyerek. Nii kicsit furcsálta eleinte, hogy belemegyek, de nem nagyon adott neki hangot, a többiek meg elkezdték a szervezkedést Kimivel az élen.
- Mea, most jösz te is! - figyelmeztet a menedzserünk, mire én visszatérek a valóságba, körülöttem megindul az élet. A mikrofont a kezembe adják, és a színpadhozhoz vezetnek szinte erőszakkal. Sokkal inkább mennék vissza az öltözőbe, ahol nem figyelnek, csakhogy nem tehetem ezt a bandámmal. A csajok számítanak rám.
A színpad mellől tökéletesen látom a lányokat, mind a négyen mindent beleadnak.
Lábaim megremegnek, érzem, hogy már nem sokáig tartják meg súlyom. Szédülök, de most nem törődök avval.
Kimi elkezdi a következő számot, ami a listán az első olyan, amiben már az én énekem is szerepel. Akiko belekezd a basszusba, majd Nao és Nii is a gitározásba.
Lehunyom a szemem, várom, hátha felébredek, vagy hirtelen minden beugrik, amire nem emlékszem. De egyik sem következik be, helyette a lányok elérnek ahhoz a részhez, mikor énekelnem kéne. Egy hang sem jön ki a torkomon, a lábam sem mozdul, hogy kilépjek a tömeg elé. Csak a színfalak mögött megbújva várok még mindig arra, hogy felébredjek.
Nii hátrébb lépked, hogy lásson engem, bíztatóan néz rám, ahogy a dobok mögül Kimiko is. Mégsem tudok semmit sem tenni.
- Mea... - szólal meg mellettem egy édes, azonban mély hang. Felé kapom a tekintetem. - Nem lesz baj. Csak lépj ki, és kápráztass el mindenkit! - vigyorog.
- Én... Nem emlékszem semmire. Fogalmam sincs, hogy kerültem Tokióba, hogy jöttünk össze, hogy egyátalán mikor lett bandám. Abszolút semmire sem emlékszem! - tör ki belőlem minden gondom.
A sötét íriszekbe nézek, sóhajtva nyugtázom, hogy sikerült teljesen ledöbbentenem. Szemeimbe könnyek gyűlnek, nem akartam, hogy mindent megtudjon.
A zene leáll, a rajongók morranva veszik tudomásul, hogy a koncert pillanatnyilag tolódik egy kis időt. Kimi a dobok mögött elkezd a felszerelt mikrofonba beszélni, hogy addig se legyen fennakadás.
- Miért... miért titkoltad ezt eddig előlem? - szólal meg Aoi még mindig döbbenten. Hangja csalódást sugároz felém.
- Féltem. Mert még én magam sem tudtam, hogy csak én vagyok-e őrült, vagy ez tényleg valóság - suttogom.
- Mea... - jelenik meg mellettem Nichi. - Baj van?
- Nincs. Csak ez a koncert...
- Kezdjétek előlről a számot! - szól ismét Szerelmem, mire a Watanabe lány bólint, majd visszamegy a színpadra.
- Mi? Aoi, én nem... - kezdem rögtön a tiltakozást, de Yuu egyik ujját a számra teszi.
- Menni fog! Bízom benned! - mosolyog rám, majd elmegy.
- Aoi! - sipítom.
A zene ismét elér ahhoz a részhez, amikor énekelnem kell. Mély levegőt veszek, a mikrofont lassan magamhoz emelem, majd énekelni kezdem a szöveget a szememet lehunyva. Hangom betölti az egész koncerttermet.
Adrenalin, izgalom és egyre erősödő bátorság. Ezeket érzem csak most, ebben a pillanatban. Kinyitom a szemem, barátnőimre nézek, akik bíztatóan rám vigyorognak. Én is küldök feléjük egy mosolyt.
Hangom egy kis időre elhal, ahogy a számban következnie kell. Ezután pár másodperc múlva ismét az énekem hasít a levegőbe, mire a rajongók a nevemet kezdik kiabálni. Na gyerünk, Mea! Most vagy soha!
Énekelve szökkenek ki a színpadra, mire a tömeg ismét hangosan tombol. Végignézek az embereken. Többségében fiatalok vannak, mindenkin látszik, hogy a rock stílus áll közelebb hozzájuk.
A zene ismét elhallgat, vége a számnak.
- Köszöntünk mindenkit! Örünk, hogy ennyien összegyűltetek ma, hogy hallhassatok minket. A szám elején volt egy kis fennakadás, de már nincs baj. Jó szórakozást, és érezzétek jól magatokat! - kiabálom az utolsó mondatot a mikrofonba, mire a tömeg tombol.
A csajok belekezdenek egy újabb számba, ami lassú. Lassan kezdem énekelni a szöveget, közben elindulok a színpadon.
Az emlékek megrohamoznak. Amikor kijöttünk Japánba, az első találkozás Aoival, és a csajokkal mikor összeálltunk bandává. Minden eszembe jutott most ott fent a színpadon. Végig csak ez kellett. Hogy érezzem az adrenalint, lássam a tömeget, akik csak miattunk jöttek ide most. Hogy a barátnőimmel csapjunk egy hatalmas bulit. Én itt vagyok otthon, a színpadon. Végre eszembe jutott minden!
0 Megjegyzések