Itachi mindig olyan férfi volt, akire a nők titkon vágytak. Nem csak helyes, de erős, okos és menő is volt a kortársaink körében, hiába nem feltétlenül ez volt a célja. Szerette volna lenyűgözni az édesapját, szerette volna megvédeni a falut, de főleg szerette volna, ha a kisöccse biztonságban nő fel. Ezek közül valójában semmi sem teljesült, és az ironikus az egészben, hogy pont ő akadályozta meg a saját terveit. Vagyis... nem teljesen ő, de erről senki sem tud. Mert nem akarja, hogy tudjanak róla, hiszen akkor az öccse motivációja elveszne, neki meg örökre a bűntudatában kellene élnie.
Ezt a bűntudatot látom rajta, épp csak egy pillanat erejéig, de ennyi is bőven elég ahhoz, hogy a gúnyos mosolyom lehervadjon arcomról. Ki sem mondtam az öccse nevét, mégis tudja, hogy hozzá készülök. Tudom, hogy tudja. Mégis... a bűntudatot nem tudom hova tenni. Hiszen... legyilkolta a klánt, és akkor egy cseppnyi bűntudata sem volt. Semmi lelkiismerete. Amiket nekem is és Sasukének is mondott, az a világ legkegyetlenebb dolga volt. Most mégis... Sasuke burkolt említésére bűntudat tört rá.
- Itachi... - lépek közelebb, tenyeremet az arcára simítom. Szemeit lehunyja az érintésemre, talán azért, hogy még inkább elrejtse előlem mindazt, ami most kavarog benne. Mozdulataim is inkább ösztönösen, valahonnan régről megszokott cselekedettnek tudhatók be, érzéseim azonban régieknek és újaknak is tűnnek. Aggodalom ébred bennem, és fogalmam sincs arról, hogy Itachi miatt vagy Sasuke miatt kéne aggódnom.
- Ő meg tud védeni szerinted? - suttogja a kérdést, szemei pedig hirtelen nyílnak ki, mire úgy kapom el a kezem az arcától, mintha csak megégetett volna.
- Ebben teljesen biztos vagyok - bólintok.
- Akár tőlem is? - faggat tovább, mire kikerekednek a szemeim. Most nyíltan megfenyeget, hogy bántani fog? Nagyot nyelek, mielőtt válaszolnék.
- Fogalmad sincs, mennyit erősödött az utóbbi években.
- És neked van fogalmad róla? - vonja fel a szemöldökét. - Hiszen te sem láttad már egy jó ideje, ha jól tudom.
- Itachi... mire akarsz kilyukadni? - teszem fel most én a kérdésem.
- Csak tudni akarom, mégis mennyire bízol meg az öcsémben. - Az utolsó szó valahogy nagyon furcsán hangzik most a szájából. Semmi gúny nincs benne, semmi lenézés, mint ahogy akkor éjjel. Valódi kíváncsiságot vélek felfedezni rajta.
- Az életemet is rábíznám - mondom ki a szavakat, közben végig a szemébe nézek, ezzel is bizonyítva, hogy komolyan is gondolom.
Egy ideig nézünk egymás szemébe, mindketten a gondolatainkba mélyedve. Bármi is volt a múltban, Itachi aggódónak tűnik, bűntudatot érez és végtelenül szomorú. Épp csak egy pillanatra mutatta meg nekem a valódi érzéseit, ennyi viszont bőven elég volt ahhoz, hogy némiképp átlássak az álarcán. A szeme, pont mint az enyém, mindent elárul.
- Veled megyek - jelenti ki hirtelen, mire elkerekednek a szemeim.
- Kizárt dolog! Itachi, pont azért megyek el, mert nem... - akadok meg a mondatban, és egy pillanatig megfordul a fejemben, hogy talán ez nem a legjobb pillanat az őszinteségre, ugyanis így is eléggé szomorúnak tűnik. Az biztos, ha így áll előttem, képtelen lennék megölni őt vagy bármilyen módon ártani neki.
- ...mert nem akarsz velem lenni - fejezi be a mondatot helyettem.
- Igen. De szerintem ez egyértelmű. Mármint... megölted a családomat, mindkettőnk családját, nekem kellett felnevelnem az öcsédet, miközben még én is gyerek voltam, egy cél vezérelt csak, hogy megöljelek és Sasuke életébe is békét hozzak, erre itt találom magam veled összezárva egy bűnözőszervezet tagjaként, amiért cserébe állítólag válaszokat kapok tőled a kérdéseimre, mégsem mondtál eddig semmi érdemlegeset. És ha ez még nem volna elég, féltékenykedsz, ha bárkivel is beszélek, megcsókolsz, aztán idejössz számon kérni azért, mert el akarok innen tűnni, és az egyetlen emberhez szeretnék menni, akiben megbízom - hadarom el szinte egy levegővétellel. Mire a végére érek, Itachi a vállamat két oldalt megfogja, és hirtelen magához rántva a karjaiba zár. Meglep ez a hirtelen érzelemkinyilvánítás, mégis a sokktól és a szorítástól mozdulni sem tudok. Csak vagyok a karjai közt, akár csak egy rongybaba, és tűröm, ami már sokadik alkalommal akaratom ellenére történik.
Mikor lazul kicsit a szorítása, simán ellökhetném magamtól, ellenkezhetnék és felpofozhatnám, de saját magamnak is be kell látnom, hogy Itachi karjai közt lenni, az izmos mellkassal összesimulni és az illatát érezni megnyugtatóbb érzés, mint gondoltam. Tudom, hogy hülyeséget teszek, de most muszáj egy kicsit hagynom magam sodródni az árral, mert az én háborgó lelkemnek is jót tesz ez.
A hajamon érzem, ahogy veszi a levegőt, szép lassan válik szabályossá, egyenletessé a légzése, ahogy sikerül megnyugodnia. Talán neki is ez a helyzet furcsa, mégsem ereszt egy jó ideig még. Lehet, hogy nem akar szembesülni a pillanat utáni reakciómmal, de az is lehet, hogy csak szimplán neki is olyan jól esik most csak így állni és a régi szép idők emlékeivel körbelengve ölelkezni az exével, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
Mikor végül mégis elenged percek után, a szemembe nézve csak annyit mond:
- Remélem, hogy igazad lesz Sasukével kapcsolatban, mert ha szembe kerülünk egymással, ott valaki meg fog halni. Vagy én, vagy ti - jelenti ki, majd sarkon fordul, és kisétál a szobából, engem ott hagyva képletesen értve teljesen leforrázva.
A hangulat, a beszédstílusa és a kisugárzása egy pillanat alatt változott meg, olyan gyorsan, hogy képtelen vagyok követni az eseményeket. Az egyik pillanatban még úgy ölel, mint régen, a következőben pedig engem is és Sasukét is megfenyeget. Fogalmam sincs, mi lep meg jobban. Az, hogy ezt mondta, vagy az, hogy hagytam, hogy úgy ölelgessen, mintha nem lennénk épp ellenségek. Nem, pontosabban úgy ölelt, mintha egy pár lennék. Olyan gyengédséggel, mintha én lennék számára a legfontosabb az életben. Mekkora egy idióta vagyok! Meg kéne ölnöm, nem pedig a régi emlékek hatására enyelegni vele a szoba közepén! Te jó ég, Mea, hova tetted az eszed?
Az ágyra rogyok, és még mindig az előbb történteken kattog az agyam. Egyszerűen nem tudok kiigazodni magamon sem. Most szeretem vagy utálom őt? Valójában ez teljesen mindegy, mert mindenképp meg kell bosszulnom a klánunk meggyilkolását, különben a saját lelkiismeretemmel sem tudnék megbirkózni. De vajon, ha megölném, akkor tiszta lenne a lelkiismeretem? Segítene valamit a lelkem jelenlegi állapotán? Változtatna valamit, ha Itachi nem élne?
És ekkor ott, az ágyon ülve, a gondolataimba mélyedve világossá válik számomra minden. Mindegy, hogy Itachi él-e vagy sem. A lelkem mindkét esetben darabokra hullik. Ha él, akkor olyan lenne számomra, mintha elárulnám a klánomat. Ha pedig meghal, akkor azért roppannék bele lelkileg, mert még mindig szeretem őt.
Sasukének fogalma sincs róla, hogy minden éjjel a fájdalom a szívembe mar, pánikbetegséghez hasonló tünetet produkálok, mert egyszerűen nem tudom megemészteni a történteket. Már másodszorra veszítem el a klánom, és bár az elsőt, a vér szerintit nem ismertem, mégis miattuk is fáj a szívem. De leginkább az Uchiha klán miatt, akik befogadtak, mintha valóban közéjük tartoznék. A szomszéd szobában pedig ott pihen az a fiú, aki szinte, mintha az öcsém lenne, és most rajtam a felelősség, hogy felneveljem és vigyázzak rá. De könyörgöm, még én is csak egy gyerek vagyok!
Minden annak az átkozott Itachinak a hibája! Ő tehet mindenről, mindent elvett tőlünk, ami valaha is fontos volt nekem és az öccsének. Bíztunk benne, és elárult nem csak minket, de az egész klánt is. Az akadémián kinéznek minket, ujjal mutogatnak, mint az Uchiha klán maradékára, a hátunk mögött kibeszélnek, és sajnos sokszor tudatában vagyok ennek, mert hallom őket. A sutyorgást, ahogy összenéznek az emberek, a szánalmat a szemükben... Csak abban reménykedem, hogy Sasuke ebből nem vesz észre semmit.
Az a szegény fiú teljesen maga alá került, a bátyja volt neki a legfontosabb, és most, hogy elárulta őt, egyszerűen már fogalma sincs, kiben bízzon. Tudom jól, hogy folyton azt lesi, én mikor buktatom le magam, hogy valamit tervezek ellene, pedig erről szó sincs. Az életemet adnám azért, hogy Sasuke jól legyen és úgy nőjön fel, hogy megkap mindent, amiről csak álmodik. Családot, barátokat, egy szerető bátyust...
Szerettem Itachit nagyjából az első találkozásunk óta. Bár akkor még nem is tudtam, mi történik velem, mert baba voltam még, mégis… Az egész életemet úgy töltöttem, hogy ő mellettem van, és mindig éreztem egyfajta szeretetet iránta. Eleinte olyan volt, mint a legjobb barátom. Mindenben segített, elmondhattam neki bármit, ott volt, ha segítség kellett. Később viszont, ahogy kezdtem felnőni, elkezdett másféle kép kialakulni bennem róla. Még mindig bíztam benne, közel állt hozzám, ám elkezdtem előtte titkokat rejteni. És valamennyi vele kapcsolatos volt.
Nem mondhattam el neki, hogy éjjelenként gyakran álmodom vele. Nem mondhattam el neki, hogy mennyire megváltozott az évek alatt, és hogy tetszik, ahogy a póló feszül a felsőtestén. Ahogy arról sem számolhattam be, mennyire boldogsággal töltött el, akárhányszor hozzám ért, megölelt vagy csak valami szépet mondott. Akkor még nem tudtam, mik is ezek az érzések, csak abban voltam biztos, hogy erről Ő nem tudhat, mert valószínűleg nem tudna akkor már ugyanígy viszonyulni hozzám.
Számára olyan voltam, mintha a húga lennék. Nem érzett többet irántam, és ebben azért voltam biztos, mert ugyanúgy bánt velem is, mint Sasukével. Ugyanazokkal a testvéri tanácsokkal látott el, ugyanazakkal a szavakkal dicsért meg engem is, mint a kisfiút. A tekintetében is ugyanazt a szeretetet láttam meg amikor rám nézett, mint amikor Sasukére pillantott. Nekem mégis ez olyan szempontból elég volt, mert foglalkozott velem, velem volt, és csak ez számított.
Amikor később kiderült, hogy milyen módon is szeretem őt, ugyanúgy törődött velem. Jobban odafigyelt arra, hogy hogyan fogalmaz, mikor hozzám beszél, de nem lökött el magától, mint ahogy vártam. Egy idő után pedig a gyakorlópályán bevallotta nekem, hogy ő is szeret engem, azóta pedig együtt voltunk. Egészen addig az éjszakáig.
Vannak érzések, amik bárcsak ne léteznének. Én szinte csak ezekkel vagyok tele, mégis egy dolog tart életben és ad erőt minden nap. Hogy Sasukét lelkileg rendbe tudjam tenni, mert nem érdemli meg a szenvedést. Ő nem.
0 Megjegyzések