Megúsztuk ennyivel. Ez tudatosul bennem napokkal a büntetések után, mikor már semmi jel nem mutat arra, hogy ennek az egésznek lehetne folytatása. Mármint a büntetés-sorozatnak. Mindegyikünk szerintem felfogta, hogy Pein nem szarakodik, ha a csapat összhangjáról van szó, és talán a többiek nevében is kijelenthetem, hogy mostantól sokkal jobban fogunk figyelni minden lépésünkre.
Azóta, hogy Itachi bent volt aznap a konyhában velem, folyamatosan rá tudok csak gondolni. Arra, ami kettőnk közt történt. El kellett volna löknöm magamtól. Nem lett volna szabad hagynom, hogy közelebb kerüljek hozzá, mert így még nehezebb lesz végigcsinálnom a tervemet. Nem akarok elbukni az érzéseim miatt, azonban... az a csók... a karjai, ahogy körbeöleltek... azok a szemek, amikkel rám nézett... Ugyanazt érzem iránta, mint régen, és a történtek ellenére is kezd az iránta érzett gyűlöletem elhalványulni, pedig nem lenne szabad. Tudom, hogy ez a helyzet csak nekem fog jobban fájni, nekem lesz nehéz döntenem arról, hogy mit tegyek végül, de Itachinak abban igaza van, hogy jelenleg egy csapat vagyunk, így kénytelenek leszünk összefogni.
A napokban egyre többet járok ahhoz a vízeséshez, ahol nemrég egyezséget kötöttünk egyfajta békéről, ami azóta is köztünk honol. Bár tény, hogy próbálom inkább kerülni őt, bármennyire is vágyom a közelségére. Nem egyszerű, hiszen egy szervezeten belül vagyunk, így van, hogy összefutunk, azonban akkor is inkább csak ilyen...
- Szia!
- Szia...
- Hogy vagy?
- Minden rendben. Te?
- Én is megvagyok.
- Az jó.
... párbeszédeket folytatunk le egymással, és mindenki megy a dolgára. Ő is össze van zavarodva, én is, így jobb, ha nem bonyolítjuk túl az amúgy is bonyolult érzéseinket egymás iránt.
Rendkívül hálás vagyok Deidarának, hogy akkor bejött a konyhába, hiszen magam sem vagyok biztos abban, ha továbbra is kettesben vagyunk, nem cuppantunk volna ismét egymásra, vagy esetleg nem történt volna még ennél is több köztünk. És nem, nem szexre gondolok, hiszen azért egyikünk sem az a fajta, aki annak tudatában, hogy bárki megláthat minket, ilyesmiket művelne. Nem, sokkal inkább gondolok az érzelmi kötődések létrejöttére és erősödésére, hogy aztán mindketten végleg elvesszünk a rózsaszín köd ismételt előbukkanásában, amit anno, a kapcsolatunk kezdetén már átéltünk.
Most is annál a vízesésnél ülök egy nagyobb szikladarabon, és elmélyülten nézem a vizet, miközben az agyam a múlton jár. Azon, milyen volt Itachival régen a barátságom, az hogy alakult egy harmónikus, tökéletes kapcsolattá, majd hogyan omlott minden szét azon az éjjelen, amikor inkább választotta az önző érdekeit a klánunk helyett, végül pedig elkalandozik a gondolatom Sasuke felé is. Látom magam előtt, milyen nagyszerű testvérek voltak, és újra átélem képzeletben, hogy milyen volt Sasukét teljesen összetörve látni.
Kezdjük az elején. Itachi, mint az egyik legjobb barátom. Ha nem a legjobb. Mindig igyekezett vigyázni rám és az öccsére, segített nekünk, tanított minket. Emlékszem, mennyire felnéztem rá, arra, hogy olyan tökéletes volt a szememben. A leghelyesebb férfi volt, akit valaha láttam. A legkedvesebb, legőszintébb, legokosabb és a legszerethetőbb ember a világon. Aztán hamar kiderült, hogy ez egy cseppet sem igaz. Vagy csak azt akarta volna, hogy azt gondoljam, nem igaz? Elvégre a konyhában egyáltalán nem tűnt úgy, mintha valóban utálna és megvetne...
Itachi, mint pár, tökéletes volt minden szempontból. Udvarias, segítőkész, figyelmes és gyengéd volt. A kapcsolatunk alatt nem is nagyon veszekedtünk, tényleg csak ritkán fordult elő köztünk bármiféle összezörrenés, azonban, ha mégis megtörtént, a fél Uchiha birtok tőlünk zengett. Nem mondhatnám, hogy annyira meghatározóak voltunk ott, hogy rátette a bélyegét a veszekedésünk a többiek életére, azonban az biztos, hogy aki nem akarta tudni, az is tisztában volt azzal, hogy összevesztünk. Se Itachinak, se nekem nem volt olyankor jó a koncentrációnk a küldetések közben, nem tudtunk semmire sem figyelni úgy igazán, és minden erőnket az edzésbe fojtottuk, hogy legalább azzal is lefoglaljuk magunkat, míg nem rendeződtek köztünk a dolgok. Szóval egy tökéletes páros voltunk, mikor béke volt, és a legrosszabb rémálom - a ninja társainkra nézve -, mikor harag volt köztünk. Persze kettőnk közt is Itachi volt az, aki jobban külön tudta választani a munkát és a magánéletet. Én képtelen voltam rá.
Sasuke volt az a személy, aki egyikünknek sem adott igazat, mégis mindkettőnket meghallgatott. Pedig olyan fiatal volt még, mégis látszódott rajta, mennyire őszintén érdekli, hogy mi a baj, miért nem vagyunk jóban, és tényleg, kivétel nélkül igazságos volt. Gyerek lévén őszintén kimondta a gondolatait, ez pedig nagyon sokszor helyretett engem is és Itachit is, hogy végül kibéküljünk. Egészen az utolsó alkalomig, amikor Sasuke már nem tudott pártatlan lenni, hiszen abban ő is sérült.
A klánunk halálának estéjén ugyan nem egy veszekedés okozta a fájdalmat, hiszen előtte látszólag minden rendben volt. Itachi akkoriban nagyon csendes volt, alig osztott meg velünk valamit, amit mindig azzal magyarázott, hogy sok volt az edzés és a küldetés, emiatt pedig fáradt. Nem is feszegettük a témát nála, hagytuk, had pihenje ki magát. Aztán egy éjjel kiderült, hogy mi állt a szótlanságának a hátterében. Sasuke összetört, ahogy én is, mégis, mint nagyobb "testvér", nekem kellett észnél lennem, hogy ő csak annyira sérüljön, amennyire feltétlenül muszáj. Nem akartam magára hagyni, hiszen nélkülem immár tényleg teljesen egyedül volt. Se család, se az imádott bátyja, se... senki, aki segíthetne neki. Csak én voltam ott. Emlékszem, ahogy szorosan átöleltem, és hagytam, hogy sírjon. Amennyit csak akar, amilyen hangosan csak akar. Nem számított, csak adja ki magából a fájdalmat, amit érzett. Bár ez nem múlasztotta el a problémát, ám mégis jobb volt, mintha elfojtaná magában, hiszen az csak belülről emésztette volna fel.
- Én mindig itt leszek veled - ígértem, miközben a síró kisfiú haját simogattam. Én is sírtam, pedig nagyon igyekeztem visszanyelni a könnyeim, hogy most elsősorban Sasukére koncentrálhassak. Terveim szerint akkor engedtem volna magamnak, hogy összeomoljak, ha már a kisfiú rendben van, én pedig egyedül leszek. Nem jött össze. Ugyanúgy össze voltam zuhanva, mint a fiatal gyerek, mégis tartani akartam magam. Miatta.
- Miért csinálta ezt? - sírta. - Miért ölt meg mindenkit, akit szerettünk?
- Nem tudom - vallottam be halkan.
- Utálom, Mea-chan - zokogta, nekem pedig méginkább összetört a lelkem többi része is. Rossz volt hallani, ahogy a bátyjára mondja az "utálom" szót. Rossz volt nézni, mennyire kikészült ettől az egésztől. És rossz volt, hogy fogalmam sem volt arról, mi lesz ezután velünk. Hiszen csak két kölyök voltunk, már család nélkül, magányosan.
Így átgondolva a dolgokat, nem tudom eldönteni már végképp, hogy okos húzás volt-e tőlem ez a béke dolog az exemmel. Olyan sok fájdalmat okozott, mégis olyan... nehéz nélküle lennem. Vonz magához, és nem csak testileg, de lelkileg is. Hiába vagyunk egy emberekkel teli szervezetben, olyan néha, mintha végtelenül magányos lenne, ez pedig ösztönösen hozza elő belőlem a gyengédebb, megértőbb oldalam, aki csak azt akarja, hogy ő boldog legyen. De vajon boldog lehet valaha egy gyilkos?
Az a csók... Az ajkamba harapok, ahogy ismét a gondolataimba lopja magát, és akaratlanul is elfantáziálgatok rajta. Amikor átöleltem, éreztem a pólón keresztül is az izmait és a teste melegét. Ott volt előttem, éreztem az érintéseit, ami ugyanannyira fel tud tüzelni, mint anno. Akaratlanul is játszok el a gondolattal, hogy milyen lehetne ismét a meztelen felsőtestét érinteni, végigsimítani rajta. Milyen lenne, ha mi ketten egy szobában lennénk, és az ágyra dőlve...
A gondolataimból léptek hangja szakít ki, mire zavartan kapom a megjelenő egyénre a tekintetem, majd, ahogy tudatosul bennem, ki az, gyorsan vissza is siklik a víz felszínére. Nem kellene, hogy itt legyen. Fogalmam sincs, hogy utánam jött, vagy csak véletlen csupán, hogy ő is és én is itt vagyunk. Kínos, hiszen most csak ketten vagyunk azután a csók után. Ismét csak ketten, ez pedig akaratlanul is zavarba hoz, és azt hiszem, őt is.
- Szia - köszön, és már lelkileg felkészülök arra, hogy ismét az utóbbi időben szokásos párbeszédünket lefolytassuk.
- Szia - köszönök vissza, de nem nézek rá. Továbbra is a víz felszínét tüntetem ki a figyelmemmel.
- Beszélnünk kell - tér el az eredeti szövegtől, így zavartan nézek rá.
- Miről?
- Kettőnkről - kapja el a tekintetem. Oh, csak ezt ne! Csak kettőnkről ne kelledjen beszélnünk, mert fogalmam sincs, mi a helyes és mi van köztünk. Csak ezt ne, kérlek, istenem!
- Nem hiszem, hogy...
- De! - vág közbe, és a hangjától egy kicsit összerezzenek. Komoly, határozott és ellentmondást nem tűrő, szóval igazából esélyem sincs megúszni ezt a beszélgetést.
- Jó - megyek bele végül, és nagyot sóhajtok, ahogy megszakítom a szemkontaktust. Letelepedik mellém, ugyanúgy, ahogy múltkor is. Egy kis ideig mindketten csendben maradunk, majd végül ő szakítja meg a kínos pillanatokat.
- Tudom, hogy most valószínűleg össze vagy zavarodva - néz rám megértően. - Valószínűleg semmit nem értesz abból, hogy mi miért történik.
- Oh, Itachi, ez már nem most kezdődött, hanem évekkel ezelőtt, amikor a szerelmem... - és beharapom az ajkam. Megígértem, hogy nem hozom fel. Megígértem, hogy béke lesz addig, míg össze nem csapunk. Nem jöhetek most ismét annak az éjszakának a felemlegetésével, ami mindent megváltoztatott az életemben.
- Tudom - bólint végül, de állja a tekintetem, ebből pedig biztos vagyok abban, hogy esze ágában sincs terelni a felelősséget. Tökéletesen tudja, hogy ami aznap éjjel történt, mennyi mindent változtatott meg és tett tönkre. - De most nem erről akarok veled beszélni. Ezt majd lerendezzük máskor - utal a végső összecsapásra. Bólintok. - A konyhában múltkor az a csók...
- Azt felejtsük el. Egy hiba volt - szólok most én közbe, mire a szemében egy negatív érzelem suhan át.
- Igen, én is erre gondoltam.
- A francokat gondoltál erre, Itachi - fújtatok, mire meglepődve néz rám. - Már megint elfelejtetted, hogy elég jól ismerlek, és tudom jól, hogy azért mondod, hogy te is erre gondoltál, mert én el akarom felejteni.
- Ne mondd, hogy jól ismersz, mert tudod jól, hogy van olyan, aminek az okát te sem ismered - vág vissza. Meglepődöm, hogy most ő hozza vissza a klán témát, de látom rajta, hogy azonnal meg is bánja az egészet, de már késő.
- Akkor talán magyarázd meg! Mondd el, miért...
- Nem tehetem - motyogja, és elnéz rólam.
- Naná, nyilván - nevetek fel erőltetetten.
- Nem értenéd - csóválja a fejét. Idegesít, hogy miközben én már a tombolás felé hajlok, ő teljes nyugalomban van még látszólag.
- Fogyatékosnak nézel? Ostobának? - nézek rá villámló szemekkel. - Mit nem értenék meg, Itachi? Mit nem értenék azon, hogy önzőségből megöltél mindenkit, akit szerettünk, és rám hagytad az öcséd...
- Sasukét ne keverd ebbe bele! - szól rám, és már neki sem olyan nyugodt a hangja.
- Akkor te miért keverted bele aznap? Miért hagytál ott minket? Miért nem öltél meg mindkettőnket? - vonom fel a szemöldököm.
- Mert szerinted képes lettem volna rá? - néz rám, és talán végig sem gondolja a szavait a hirtelen érzelmektől.
- A szüleidet képes voltál megölni, ahogy mindenki mást is! - csattanok. Fájdalom suhan át már nem csak a szemén, de az arckifejezésén is, ami akaratlanul lágyít el engem is. - Itachi, én...
- Ne! - emeli fel a kezét, ahogy közelebb lépnék. - Igazad van, megöltem őket, én tehetek róla, hogy család nélkül maradtatok, és talán valóban az lett volna a legjobb, ha veletek is végzek, de képtelen voltam rá. Egy küldetés sem ér annyit, hogy...
- Milyen küldetés? - szakítom félbe a kérdéssel. Ez a rész határozottan nem illik bele a képbe.
Itachi arcán felismerő arckifejezés terül el, majd megbánás.
- Általánosságban mondtam, hiszen ninják vagyunk - magyarázza ki.
- Nem, Itachi - csóválom a fejem. - Ebbe az egészbe nem illik bele a küldetés, hiszen a klán lemészárlása nem egy... - kezdem, majd ahogy befejezném a mondatot, ledöbbenek. Az lett volna? Egy küldetés.
- Ne kombinálj, Mea! - szól rám. - Azért tettem, mert azt akartam tenni. Kíváncsi voltam, hogy mennyit...
- Nem! Nem! Elég! - kiabálok rá. - Nem akarom többet ezt hallani!
- Tudod, hogy ez az igazság - néz rám komolyan. Szinte már elhiszem. Szinte. De az a fél mondat a küldetésekről... Szeretném, ha nem lenne ilyen önző. Ha már egyszer megtörtént, ami volt, ne az önzősége miatt legyen. Végre van egy kis reményem arra, hogy évek után megváltozzon minden, ehhez pedig csak ki kellene mondania azt, hogy nem ő akarta. Hogy nem a képességeit mérte fel. Csak ki kellene mondania, hogy neki is fáj és sosem jutott volna ilyesmi az eszébe. Csak mondd ki, Itachi! Kérlek! De nem mondja ki.
A genjutsu könnyedén foglalja el az elmém, észre sem vettem, hogy Itachi közben előhívta a Sharinganját. Automatikusan aktiválom a Sutagant is, de, amikor meglátom azokat a képeket, amit Itachi mutatni akar nekem, lesokkolok. Újra át akarja életni velem a klán mészárlását csak amiatt, hogy higyjek neki. Újra látom, hogy hidegvérrel megöl mindenkit, akit szeretek.
0 Megjegyzések