KIRARABU - 23. fejezet

 

  - Akkor mindenki érti a tervet? — kérdezi Pein. A szervezet minden tagja egyetértően bólint, amit a vezér örömmel vesz. Már megtapasztaltam, hogy a narancs hajú férfi nem szereti, ha felesleges köröket fut a tervek elmagyarázásában, sokkal jobban kedveli azt a verziót, amikor mindenki azonnal megért mindent.

     Reggel hívta össze a szervezet tagjait, hogy a bijuuk levadászásáról megbeszéljük közösen a tervet. Nos ebből csak az lett, hogy Pein kiosztotta a parancsokat, ha tetszik nekünk, ha nem, ez lesz. Az egyfarkú démon befogását Deidarára, Sasorira és Tobira hagyja, Sunagakuréban kell elkapniuk a Jinchurikit, Sabaku no Gaarát.

     Ismerem azt a fiút, régebben találkoztam vele, mikor Sasukéék chunnin vizsgájára érkeztek Konohagakuréba. Égnek meredő vörös haja és vérfagyasztóan közömbös tekintete volt akkor, mindenki félt tőle, hiszen keringtek nálunk is a pletykák, hogy Gaara több jounninnal is végzett. Mondjuk ahhoz hozzátartozik, hogy ezek a ninják meg akarták ölni őt azért, mert a kisfiú veszélyt jelentett rájuk. Most mégis ő a Kazekage utolsó információim szerint, így azt hiszem, rengeteget változhatott azóta, másképp nem hiszem, hogy a falu élére engedték volna. Sajnálom őt, biztosan nem érdemli meg, hogy így le legyen vadászva, hiszen csak abból kiindulva, milyen lett Naruto az évek során, és miket élt át, már eleve nehéz lehet egy benned lakozó démonnal élni, főleg, ha emiatt folyamatos üldözésnek is vagy kitéve.

     Eszembe jut, ha Gaarát le akarják (vagyis jelen esetben akarjuk) vadászni, valószínűleg csak idő kérdése, és Narutohoz is eljutunk. Talán pont én kapom majd azt a feladatot, hiszen én ismerem a legjobban konohai mivoltom miatt. Illetve... van köztünk még egy konohai...

     Itachira siklik a pillantásom, akinek valószínűleg hasonló gondolatok lehetnek a fejében, mert találkozik a pillantásunk, így gyorsan el is kapom a tekintetem róla. Tudom, hogy tudja, rosszul érint engem, ha a saját falubéli társaimmal kell majd összecsapnom, de ez elkerülhetetlen. Nagyon nagy az esélye, hogy a mi csapatunkat küldi majd a vezér Konohába.

     A terv lényegében véve annyi lenne, hogy Deidara, Sasori és Tobi elmegy Gaaráért, ha pedig valaki megpróbálja követni őket, Sasori feltartja a sunagakureieket. Tobinak a feladata, hogy ahol kell, ott segít, és leadja a jelentéseket Pein felé, hogy a terv mikor hogy halad. Deidara elviszi Gaarát a titkos rejtekhelyre, ahol a Gedo Mazo szobra várja majd velünk együtt, és megtörténik a bijuu kiszívása. Egyszerűnek hangzik, mégsem lesz ennyire könnyű, ezt mindannyian tudjuk. Ezután még tisztázzuk, hogy kinek mi lesz a feladata a bijuu kiszívása közben, majd a gyűlést Pein berekeszti.

     Ebéd után a megbeszéltek szerint a gyakorlópályára megyek az edzős ruhámban, ahol Itachi már vár. Belül valahol hálát érzek felé, hogy nem veri át a fejem, és tényleg segít erősödni, holott simán megtehetné azt is, hogy egyedül hagy. Nem szabadna felé ilyesmiket éreznem, hiszen az csak hátráltatni fog a küldetésemben, így megacélozom magam, és határozottan, semleges arckifejezéssel állok meg előtte.

  - Mi tartott eddig? — kérdez rá, de valószínűleg nem vár választ, mert azonnal belekezd az egyik technika magyarázásába, én pedig alig tudom követni a hirtelen váltást. Imádom, ahogy magyaráz. Imádom a hangját hallani, és nézni, ahogy a szája mozog. — Meake, figyelsz? — zökkent ki a bambulásból.

  - Persze — ciccenek fel, mintha a gondolat is sértés volna, hogy nem figyeltem a magyarázataira, pedig az igazság, hogy nem sok ragadt meg belőle. A francba!

  - Helyes. Akkor megmutatom egyszer, hogyan kell, és utána te jössz — jelenti ki, és már formázza is a kézjeleket. Nagyon igyekszem minden jelet megjegyezni, hogy le tudjam utánozni a jutsut, mégis mikor rám kerül a sor, elbénázom. — Nem jó. Figyelj, még egyszer. — Arra számítok, hogy ismét megmutatja, de helyette mögém áll, és a kezeit az enyémekre teszi. Vezeti a kezem a kézjelek megformázása közben, és már csak a tűz elemet kellene beleadnom, de képtelen vagyok arra, hogy a jutsura koncentrálljak, mikor közvetlenül mögöttem áll, érzem minden légvételét, a teste melegét... — Koncentrállj! — szól rám, én pedig mindent beleadok, igyekszem kizárni őt a gondolataim közül.

     Három órát edzünk, a végére pedig úgy érzem, menten összeesek. Elfogyott a chakrám, ami sajnos a sok sikertelen próbálkozás miatt van, ugyanis, ha megfelelően tudtam volna figyelni arra, mit teszek, lehet kevésbé kellett volna erőltetnem a dolgokat.

  - Mára vége — jelenti ki Itachi, és egy palack vizet ad át nekem, akárcsak régen, minden edzésünk után. Fáradtan mosolygok rá, és elveszem a folyadékot tőle, hogy azonnal a felét meg is igyam.

  - Nehéz ez a technika — vallom be, és bár nem áll szándékomban, a hangomban mégis némi csodálat is fellelhető.

  - Egy idő után majd rutinból menni fog — bíztat. Bár én is ilyen pozitívan tudnék állni a fejlődésemhez!

  - Tudom — hazudom, és adok magamnak pár pillanatot, hogy megfigyeljem minden vonását. A haja most kicsit kócosabb az edzéstől, de még így is tökéletes keretet ad az arcának. A szemei két fekete ékkő a szememben, amiket mindig is szerettem. Mindegy volt, hogy az eredeti színűkben vagy Sharinganokként láttam őket, mindenhogy tetszett.

  - Bámulsz — jegyzi meg, pedig felém sem fordítja a fejét. Egyszerűen csak érzi, ami arra késztet, hogy zavartan elkapjam a pillantásom.

  - Nem bámultalak. Csak terveket szövögetek — vonok vállat.

  - Akarom tudni, hogy miről? — húzódik a szája egy apró félmosolyra, ami valahogy egy kis kajánságot kölcsönöz most neki.

  - Nem, nem akarod — motyogom. Hiszen mit is mondhatnék? Hogy az edzés közben alig tudtam koncentrálni, mert a közelemben volt? Hogy egy ideje már nem csak annak gondolatával játszadozom, hogy hogyan akarom megölni, hanem avval is, hogy hogyan vinném az ágyamba? Magam előtt is hiába tagadom, hogy nem csak gyűlöletet érzek Itachi iránt, hanem szerelmet is. Deidarának igaza van. Rettenetes kettősség lakozik bennem, és a legrosszabb, hogy fogalmam sincs, a bosszúálló vagy a szerelmes nő fog-e bennem nyerni a végén.

     Deidara és Sasori Tobival együtt este elkezdenek felkészülni a küldetésre, összepakolják a szükséges fegyvereket, élelmet és mindent, amire szükségük lehet, így az este további részében nem is látjuk a három férfit. Bár nem akarom túlzottan kimutatni, hiszen egyik gyengepontomnak számít a szervezeten belül, mennyire jóban vagyok Deidarával, ám nagyon aggódom érte, hiszen ez nem egy egyszerű küldetés. Fogalmam sincs, nekem egyáltalán bele kellene-e ebbe keverednem, hiszen a csatlakozásomba nem tartozott bele, hogy ártatlan embereket kell megölnöm, azonban, ha arra gondolok, pár hónapja hogyan végeztem egy falubéli társammal, rá kell jönnöm arra a tényre, bármennyire is próbálom az ellenkezőjét állítani, valójában én sem vagyok jobb, mint a szervezet többi tagja. És erre újra és újra emlékeztetnem kell magam, ugyanis valószínűleg Kazuki halálával megszűnt minden esélyem arra, hogy egyszer majd visszatérhessek az otthonomba, akkor pedig hova mehetnék? Ki tudja, lehet, hogy Tsunade-sama már köröztet engem, szökött bűnözőnek kiálltott ki, és a halálomat akarja...

  - Min gondolkozol? — kérdezi egy hang mellőlem, mire feleszmélek, hogy már percek óta bámulok magam elé a konyhában ülve. Felemelem a fejem, hogy a hang tulajdonosára nézhessek, és elmosolyodom.

  - Csak a küldetésen — vallom be a féligazságot, amit látszólag el is hisz nekem, mert leül az asztal másik felére a székre, és az asztal felett átnyúlva kezeit az enyémre simítja.

  - Tudom, hogy szörnyen hangzik — ismeri be. Aprót bólintok, egyetértve vele. Minek tagadjam, hiszen csak ketten vagyunk a kis helyiségben, Nichiben meg teljesen megbízom. Ugyan nem alakult ki köztünk olyan szoros kötelék, mert mindig is bennem van az a tény, ha végül összecsapok majd Itachival, lehet Nii is ellenem fordul majd, hiszen az Uchiha már régebb óta társa, mint én, azonban azt be kell látnom, Nichi az egyik olyan személy a szervezeten belül, akire jelenleg még az életemet is rábíznám.

  - Azon gondolkoztam, ha itt vége lesz a küldetésemnek... hova fogok menni majd — osztom meg a másik felét is a mélázásomnak. A lány először csak értetlenül néz rám, majd, mikor rájön, milyen küldetésre is gondolok, elhúzza a száját.

  - Igen, ez egy nehéz helyzet, mert, ha Itachival te végzel, a szervezetben nem maradhatsz, Pein nem engedné, de a falud... — egy pillanatra elhallgat és rám néz, mintha csak valami rosszat mondott volna. Halványan rámosolygok.

  - Tsunade nem fog visszaengedni Kazuki miatt.

  - Tudják egyáltalán, hogy te voltál? — kérdez rá. — Hiszen csak Kazuki jött ide, ha tudnák, hol van a rejtekhelyünk, nem támadtak volna már ránk?

     Elgondolkodtatnak Nichi szavai, és éjjel is ezen jár még az agyam. Lehet, hogy nem is tudják, mit tettem? Lehet még mindig azt hiszik, valahol edzek és amiatt vagyok távol? Vajon, ha visszamehetnék Konohába, a lelkiismeretem kibírná abban a tudatban, hogy mit tettem? Nem is lehetnék ott, ennek ellenére tovább tudnám élni az életem ott? És azok a szörnyűségek, amiket készülünk tenni...? Hiszen Narutoban is van egy bijuu.

     Kikerekednek a szemeim, és érzem, hogy megszédülök a lépcsőn felfele haladva. Lehet, hogy Narutot nemcsak, hogy el kell majd kapnom, de segédkeznem is kell a megölésében? Nem, az kizárt! Nem tudnék ártani neki. Olyan számomra, mint egy második kisöccs — Sasuke mellett, bár valójában ő sem az öcsém —, képtelen lennék bántani őt. Addigra végeznem kell a tervemmel, és visszatérni a faluba, hogy megvédhessem Narutot. Igen, ezt kell tennem!

     Reggel már korán elindultak Deidaráék a küldetésükre, így, mikor felkelek, már hűlt helyüket találom csak. A kezeimet tördelem, feszült vagyok, és ezt a többiek elől sem tudom elrejteni. Féltem Deidarát, hiszen olyan számomra, mintha a bátyám lenne. Nem tudnám elviselni, hogy bármi baja essen, ám ezt másoknak nem kell tudniuk. Mindenki annak tudja be az idegességemet, hogy nekem is lesz még egy kis szerepem ebben a küldetésben, és még sosem csináltam ilyesmit. Ez az igazság, a többi meg már az én dolgom, hogy rendezzem magamban.

     Valahol a sivatag közepén, Sunagakure felé menet három csilingelő csengő meglibben a kalapokon. Három fekete köpenyes férfi közeledik a faluhoz, miközben egy volt társukról, Orochimaruról beszélgetnek. Nem látszik sem Deidarán, sem Sasorin vagy Tobin, hogy izgulnának a küldetés miatt, teljesen nyugodtan beszélgetnek. Végül Sasori töri meg a víg csevejt.

  - Minden rendben lesz azzal az egy táskával?

     Deidara az oldalára csatolt táskára néz, és magabiztosan elmosolyodik.

  - Az összes jutsum művészi, szóval a kedvencemmel, a 18-as számúval jöttem el. Mert az ellenségünk az egy-farkú, hm — válaszol a szöszi lelkesen, mellette Tobi pedig ugrálni kezd.

     A két épeszű férfi egymásra néz, váltanak egy lemondó pillantást. Fogalmuk sincs, miért kapták Tobit a nyakukba, hiszen eddigi tapasztalatuk alapján ez a férfi egyszerűen fogyatékos. Állandóan csak ugrándozik, sipít és jajveszékel, ez pedig egy komoly küldetés, nem érnek rá bébiszitterkedni is.

     A távolból kiemelkedik a Sunagakurét körülvevő nagy fal, amihez egyre közelebb és közelebb érnek. Sejtik, hogy az ellenség meg fogja látni őket, de Sasori terve már készen áll, így nemsokára már tényleg csak a Jinchurikire kell figyelniük. Amikor a bejárathoz érnek, az ellenség őrei már halottak, mindegyik vérben fekszik a földön. Egy shinobi lép eléjük, az, akinek az elméjében Sasori elhelyezett egy pecsétet az ilyen helyzetekre.

     Deidara bejelenti, hogy nemsokára hozza a Jinchurikit, majd egy agyagmadarat életre kelt, hogy berepülhessen vele a faluba, ezzel pedig el is kezdődik az egy-farkú démon levadászása.