Ha azt mondanám, hogy Deidaraék küldetése hamar véget ért és teljes sikerrel zárult, hazudnék. Ugyan a küldetés célja teljesült, azonban mégis a csapat vesztesként tekint magára, hiszen mind tudjuk, semmi sem lesz már ugyanolyan, mint ezelőtt.
Deidara végzett a küldetés ráeső részével, azaz sikeresen kivitte az ájult Kazekagét Sunagakure falujából, aminek határán Sasori és Tobi várták.
- Elkéstél. Mondtam, hogy ne várass meg - szólt azonnal a szőkéhez Sasori morgolódva, mire Deidara hümmögött egyet.
- Jól van, de ez a srác tényleg erős volt - védte magát amaz, majd a mellettük toporgó Tobira nézett. - Leadhatod a jelentést Peinnek, nemsokára megérkezünk, hm.
- Már vagy ötször adott le jelentést - tájékoztatta Sasori Deidarát, mire az utóbbi meglepődve nézett a narancs maszkos egyénre.
- Egyedül voltam bent. Mégis mit tudtál ennyit jelentgetni, hm?
- Meake parázott - válaszolt Tobi helyett a bábmester, Deidara arckifejezése pedig hirtelen megváltozott. - És valószínűleg mindannyiunkat megöl, ha meglátja, hogy elvesztetted a karodat - tette hozzá még, ahogy a társának leszakadt karjára (vagyis inkább annak hiányára) nézett.
Deidara és Sasori a földön sétálva folytatták tovább az útjukat, míg Tobi felpattant a Gaarát cipelő agyagmadárra, és ismét hologram által megjelent a főhadiszálláson, hogy leadja a fejleményeket Peinnek.
- Várj! - kiabált valaki mögöttük haladva, mire a két haladó hátranézett. Kankuro volt az, Gaara bátyja.
- Deidara, menjetek előre - utasította Sasori a társát, aki ismét felpattant az agyagmadárra, és otthagyta a két bábhasználót.
Sasori és Kankuro mérkőzése az akatsukis nyerésével ért véget, ugyanis egy jól bekészített méreggel megsebezte a sunagakurei ninját. Kankuro nem tudta tovább folytatni, nem tudta megállítani a bűnszervezetet és megmenteni a testvérét, elvesztette az eszméletét. Azóta sem tudjuk, mi lehet vele.
Sasori hamar utolérte társait, így hárman érkeztek végül meg a Gedo Mazo szoborhoz, ahol a csapat, alias mi már vártuk őket. Amint megláttam Deidarát, Pein figyelmeztető, szigorú pillantásaival nem is törődve rohantam oda, hogy a karjaimba zárjam a barátom. Ő vissza is ölelt, de csak egy karral, így egy kicsit furán néztem fel rá, majd lepillantottam a karjára, ami… hiányzott. Szó szerint nem volt a helyén.
- Kakuzu majd visszavarrja - szólalt meg azonnal a szőke, majd nem maradt el a szokásos hümmögése sem, amit egy aranyos kis mosollyal fűszerezett. Bár azt hittem, szétvet az ideg, mégis csak bólintottam egyet, majd Pein utasítására beálltunk a helyünkre.
Ahogy a szinte élettelen testre néztem előttünk, elfogott egyfajta hányinger. Hogy voltunk képesek bántani egy fiatal srácot? Hiába benne volt a bijuu, akkor is szinte még gyerek, hiszen valószínűleg nálam néhány évvel fiatalabb lehetett. Még előtte állt volna az élet, meg kellett volna tapasztalnia olyan dolgokat, amit… miattunk nem tud már.
A kezeimre néztem, és szinte láttam a vért rajta. Azt a vért, ami hozzátapadt azáltal, hogy segédkeztem ebben az egészben. Igaz, hogy a küldetés nem az enyém volt, de nem is tettem semmit annak érdekében, hogy megakadályozzam, ráadásul még Deidara is megsérült.
Szőke barátomra nézve felfedeztem, hogy már valószínűleg egy ideje engem vizslathatott. Nem volt messze tőlem, így nehezen, de le tudtam olvasni a szájáról, ahogy azt tátogja, “jól vagy?”. Nem voltam. Nem is leszek, hiszen csakúgy, mint Kazuki halála, ez is valószínűleg sokáig fog kísérteni.
- Társaságunk akadt - szólalt meg egy idő után Pein, ami kizökkentett a gondolataimból. - Nincsenek még itt, viszont nemsokára beérnek minket, úgyhogy igyekeznünk kell.
Ezután kiadta utasításba, hogy amint tehetjük, Itachival és Kisamével váljunk le az Akatsuki többi részétől, és akadályozzuk meg, hogy a konohai vendégeink bajt okozzanak számunkra. De miért konohai ninják jöttek? Hogyhogy nem sunaiak? És vajon kik jöttek?
- Meake, koncentrálj! - szólt rám Pein. Már elkezdtük a bijuu kiszívását, de, hogy őszinte legyek, fogalmam sincs, mikor. Önmagamtól, automatikusan végeztem el a jutsut a többiekkel együtt, de valóban nem figyeltem semmire, mert lefoglalt, hogy magamat utáljam azért, mert ilyet teszek. - Meake!
- Sajnálom, én ezt nem tudom csinálni - szüntettem meg a köteléket köztem és a bijuu közt, és elhátráltam a szobortól.
- Kint őrködj! - parancsolta a vezér, nekem pedig nem is kellett több, azonnal elhagytam a barlangot.
Itachi és Kisame csak később csatlakoztak hozzám, azalatt pedig talán órák is elteltek. Az időérzékem semmivé lett, csak arra figyeltem fel, hogy Itachi közli velem, hogy most jött el az ideje, hogy lefoglaljuk a Konohából érkező társainkat, így háromfelé szétszéledtünk.
Kisame a Gai csapatot találta meg, így velük kezdett harcba, Itachira a Kakashi csapat jutott, nekem meg Kurenai-senseijel és a csapatával kellett megküzdenem.
Egész küzdelem alatt ügyeltem arra, hogy a fejemet, főleg az arcomat kellőképp takarja a szalmakalap, amiről szerencsére sűrűn lelőgtak a bojtok, így valóban nem láthatták, hogy engem takart az Akatsuki felhőkkel díszített köpeny. Nem akartam, hogy tudjanak rólam, nem akartam a megvető pillantásokat magamon érezni, sem azt, hogy tényleg minden esélyem elszálljon arra, hogy egyszer hazatérhessek.
A csatából végül senki nem tért ki nyertesen, ugyanis sem ők nem tudtak engem legyőzni a védekező jutsuim miatt, sem én őket, hiszen a Sutaganomat nem használhattam, azonnal lebuktam volna vele.
Végül Hinata volt a legélesebb eszű a csapatban, aki felhívta a társai figyelmét arra az apró tényre, hogy nem támadok. Ugyan pár shurikent és kunait eldobtam feléjük, de valóban nem volt komolyabb támadásom, inkább csak védekeztem, ám ez is elegendőnek tűnt ahhoz, hogy lefoglaljam őket.
- Basszus, ez csak elterelés! - kiáltott Kiba.
- Nem mondod, észlény? - gúnyolodott Shino. - Az elejétől kezdve egyértelmű volt, hogy csak a figyelmünket akarja elterelni és akadályozni minket.
- De nem az lenne a legésszerűbb, ha megpróbálna megölni minket? Akkor biztosan nem lenne már ránk gondja. De nem is próbálkozik ezzel - elmélkedett Hinata. A francba, kezdek lebukni.
- Ne tévesszétek szem elől! - szólt rájuk a csapat vezetője, aki le sem vette a szemét rólam. - Egy nő az!
Éreztem, ahogy a kezemben kicsit megremegett a kunai, hiszen nem sok kellett, hogy rájöjjenek, ismernek engem. Már eleve az a tény, hogy nem akartam bántani őket, elárult. Nem volt más választásom, így sorozatban támadni kezdtem őket tűz elemű jutsukkal, és szinte időt sem hagytam, hogy reagáljanak. Próbáltam afelé terelni a gondolatmenetüket, hogy az elején csak kifárasztottam őket, hogy elhasználják az összes chakrájukat, most pedig végre végzek velük. Nagyon akartam, hogy ezt higyjék, majd végül, mikor egy hatalmas tűzlabdát fújtam feléjük, ami normálisan kitakart, elrohantam, így mire a tűz után láttak volna bármit is, már csak hűlt helyemet találták. Ennyi elég volt, nem kockáztathatok többet.
Míg én és a két csapattársam lefoglaltuk a vendégeinket, Peinéknek elegendő idejük volt arra, hogy a terv kivitelezését befejezzék, így mikor visszaértünk, Pein utasított minket, hogy hagyjuk el a helyszínt, csak Sasori és Deidara maradjon Tobival egyetemben, hiszen őket látták ezelőtt szemtől szemben. Övék a küldetés, nekik kell a végéig kitartani.
Így tehát, mikor megtalálták a már szinte kiürült barlangot a konohai ninják, Deidara és Tobi elterelte őket, Sasori pedig a maradék két egyénnel, név szerint Sakurával és Chijoval maradt egy végső párbajra. Akkor láttuk utoljára Sasorit élve, hiszen a csatában ugyan kitartott jó sokáig, végül Sakura és Chijo nyertek.
0 Megjegyzések