Már két hét eltelt azóta, hogy Sasori eltávozott közülünk. Két hét, amit mindannyian kínkeservesen éltünk meg, főleg Deidara, aki nemcsak egy sima tagot, hanem a csapattársát és barátját vesztette el. Igyekeztem mellette állni, ösztönözni, hogy kitartson, hiszen attól, hogy Sasori nincs többé, nekünk nem állt meg az élet. Ugyanúgy vannak küldetéseink, ugyanúgy edzenünk kell és erősebbé válnunk, hogy megmutassuk, bár sajnos elvesztettünk egy értékes tagot, de az Akatsuki ugyanolyan erős, ha nem erősebb, mint eddig. Pein elmélete szerint legalábbis ezt kellene mutatnunk.
A már megszokott vízesés mellett állok, és már ki tudja, mióta bámulom a vizet. Még mindig gyakran járok ide, hiába Itachi mutatta nekem ezt a helyet, mégis a rossz érzések helyett nyugalmat érzek, mikor idejövök. Mondjuk... az utóbbi időben nem nagyon érzek negatívat Itachi iránt. Igaz, hogy nem tudom elfelejteni, amit tett, mégis... valami régi, ismerős érzés elemi erővel húz felé, és arra ösztönöz, vele legyek. Mindegy, hogy milyen módon, csak a közelében akarom tudni magam.
Halk lépteket hallok, de nem fordulok a közeledő alak felé. Az őszi szél belekap a fejem tetején összefogott hajamba, és hiába van rajtam kabát, mégis kicsit megborzongok a hidegtől.
- Fázol? – szólal meg végül percek múltán ő is a vizet bámulva. Az ismerős hangra megint átjár az a bizonyos érzés, amit mostanában mellette érzek.
- Kicsit talán, de nem baj – válaszolok hasonlóan halkan, mint ahogy ő beszélt hozzám. Csak ketten vagyunk, ráadásul egymás mellett, az egyetlen, ami felfoghatná a hangunkat, az a jeges vízesés, ami mellettünk zubog. De nem sikerül neki, halljuk egymás minden szavát.
- Beszélni akartam veled – vallja be ismételten pár perc múlva. Kicsit kínos, hogy nem nagyon tudunk mit mondani egymásnak, a beálló csendszünetek, mintha fojtogatnának, most azonban talán Itachi meg tudja törni ezt a mondatával.
- Itt vagyok – pillantok rá, majd vissza is vezetem a tekintetem a vízre. Nem akarok elgyengülni a társaságában, nem akarom, hogy tudja, mostanában inkább csókolnám, minthogy megöljem.
- Stresszes vagy egy kicsit – mondja ki a nyilvánvalót.
- Mindegyikünk az. Pein nagy nyomást tesz a szervezetre. Te is biztos az vagy, még ha nem is mondod ki... vagy mutatod ki.
Válaszul egy aprót bólint, amit csak a szemem sarkából látok. Tudom, mennyire utálja ő is, ha be kell látnia a gyengeségeit, egész hasonlóan reagál rá, mint én.
- Talán le kellene vezetnünk a feszültséget. Tisztábban tudnánk gondolkodni és talán rájönnénk pár dologra a jövővel kapcsolatban.
- Edzeni akarsz? – Be kell látnom, semmi kedvem ilyen hidegben edzeni, de való igaz, hogy egy shinobinak minden időjárási viszonyban formában kell tartania magát. Ki tudja, talán tényleg segítene.
- Szexelnünk kellene... – válaszolja hirtelen, ám nagyon halkan. Abszolút nem vall Itachira, hogy ilyen nyíltan tegyen ajánlatot nem csak nekem, hanem bárkinek is. Már az is megfordul a fejemben, hogy talán csak rosszul hallottam, és valami egészen mást mondott, így egy ideig nem is válaszolok. Ízlelgetem magamban a mondatot, míg rá nem jövök, hogy igen, ezt akarom én is. Már rég nem a gyilkolás jár a fejemben, mikor a közelemben van. Vágyom rá, és talán ő is rám.
- Igen, talán azt kellene... – mondom ki a beleegyező választ alig hallhatóan, és már felkészülök arra is, hogy ez csak egy újabb átverés lesz, mikor mögém lép, és finoman a hátamnak simul a mellkasa. Idő kell, hogy elengedjem magam, leengedjem azt a láthatatlan falat, amivel próbálom magamat védeni a csalódásoktól, ő pedig ezt talán megérzi, mert a nyakamra lágy, apró csókokat ad, amitől tényleg sikerül kevésbé ráfeszülnöm a dolgokra.
Ahogy érzi, hogy minden eddigi ellenállásom kezd elhagyni, lassan szembefordít magával, és ezúttal már az arcomra ad apró puszikat, végül ajkai megtalálják az enyémet, és egy édes, de forró csókban forrunk össze. Hihetetlen, mekkora hatással van rám. Még így évek múltán is ugyanazt a szerelmet ki tudja hozni belőlem, amit anno. Már a csókjával is lángra lobbantja a testem, úgy érzem, nem akarom, hogy ez a pillanat bármikor is véget érjen. Vele akarok lenni, már biztosan tudom.
- Folytassuk a szobámban – suttogom, mikor elválunk egymástól. Nem lenne kellemes, ha itt egymásnak esnénk, pár nap múlva pedig mindketten kidőlnénk valami vírustól.
- Menjünk – bólint rá, majd a karjaiba kap, és el is indul velem. Jól esik a törődése, ahogy az is, amilyen gyengéden néz rám. Előidézi bennem a régi időket, nosztalgikus hangulatba hoz. Valószínűleg meg fogom bánni azt, amire készülünk, de jelen pillanatban ezzel nem akarok foglalkozni. Ráérek majd akkor aggódni ezen, most csak a pillanatnak akarok élni.
A szobám ajtaját berúgja magunk mögött, gyengéden letesz az ágyra, hogy aztán fölöttem megtámaszkodhasson. Merevedése nekem nyomódik így ruhán keresztül is, ez pedig bizonyíték számomra, hogy nem átverés. Tényleg akar engem, tényleg vágyik rám, amit meg a szemeiben látok, az ugyanaz a szerelem, ami régen is jelen volt.
Nem beszélünk egy szót sem, csak némán kommunikálunk egymással, és inkább hagyjuk, hogy a tettek árulkodjanak mindarról, amit egymás iránt érzünk. Pár perc alatt lekerül rólam a letöbb ruha, és ő is már meztelen felsőtesttel támaszkodik felettem, miközben már a sokadik csókunkban forrunk össze. Az érintései égetik a bőrömet, és ő is jónéhányszor megborzong az én ujjaim nyomán.
Sosem gondoltam volna, hogy egyszer ismét Itachi karjaiban érzem azt a nyugalmat és kielégülést, amit most. Nem hittem, hogy bármikor is megismétlődhetnek azok az érzések, amiket anno még szinte gyerekként éreztem mellette. És mégis... Néha vannak olyan csodák, amiket álmainkban sem képzeltünk volna. Mégis, mikor az aktus után Itachi mellém gördül, magához von és gyengéden cirogatni kezd, rájövök, hogy nekem mellette a helyem. Mindegy, mi volt a múltban, minket egymásnak teremtett az ég.
Boldog és sikerekben gazdag új évet kívánok mindenkinek!
Mea
2 Megjegyzések
Az egyetlen szerencse, hogy a fejezet minősége kárpótol a katasztrofálisan gonosz függővégért, egyébiránt nem felejtem el ezt a tetted. Hivatalosan is van egy stiklid!
Azért remélem hozod hamar a következőt és lesz egy nagyon kínos reggeli jelenet!